A baszk fine dining konyhákból indult, de ma már a Michelin-csillagos éttermek keresett sztárja, előételek formájában találkozni vele a leginkább. Árát annak köszönheti, hogy kézzel kell szüretelni, de pontosan el kell találni azt a pillanatot, amikor még zsengék a borsószemek, majd egyenként kell kiszedni a héjukból.
Mindössze néhány másodperces hőkezelést igényel, de íze, textúrája egyedülálló, mondhatjuk, hogy igazi luxusalapanyag.
Íze egyszerre finom és kirobbanó: gyógynövényes felhangokkal bíró édes és sós élmény, amit leginkább frissességnek nevezhetünk.
E borsó elfogyasztása valóban hasonló érzést kelt, mint a kaviár, a kis gyöngyök szétpattannak a szájban, de a jó kaviárra jellemző erőteljes sótartalom helyett tavaszi édes ízjegyeket kapunk.
A fóliasátrak előtti időkben a déli vidékek gazdái jelentős előnyben voltak, ha korai zöldségtermesztésről volt szó. Az 1930-as évektől a híres villányi Kopár- és Szarkás-dűlőkben is korai zöldborsót termesztettek.
A filoxérajárvány után telepített szőlők ugyanis addigra jórészt kiöregedtek, de a nagy gazdasági világválság közepette nem volt mód a költséges újratelepítésre. A termesztésre különleges módszert találtak ki: Erzsébet-naptól február elejéig vetették a magokat, amelyeket vékonyan takartak, a barázda peremét meghagyták hófogónak. Bíztak benne, hogy betakarja a földet a hó, és a meleg déli fekvésnek, a korai kitavaszodásnak köszönhetően sikeres lesz a fáradozásuk. Ha a borsó nem fagyott el, a korán szedett termést a fővárosi kereskedőknek igen jó áron tudták értékesíteni, jó évben hozott annyi bevételt, mint a bor.