Százhuszonöt éves a magyar telefónia

1881. május 1-jén megnyílt az ország első telefonközpontja a budapesti Fürdő (ma: József Attila) utca 10.-ben. Lehet-e egy 125 éves szolgáltatás történelméről összefoglaló cikket írni? Bizonyos, hogy nem, meg sem kíséreljük. Vázlatos anyagunkban a ma emberének szemszögéből csodálkozunk rá a hazai távközlés 125 éves történetére.

Nézze meg telefontörténeti kisfilmünket!

Gyorsan szögezzük le: az első hazai telefonhívás nem Budapesten zajlott, és nem is 1881-ben. Bell találmánya, a telefon ugyanis mindössze két készülék (és csakis e kettő) között biztosította az összeköttetést. 1877-ben Sopron és Győr között távbeszélő-kísérlet, majd rá három évvel Szombathely és Győr közt már telefonbeszélgetés zajlott. Puskás Tivadar nagyszerű találmánya, a telefonközpont annak a lehetőségét rejtette, hogy akár korlátlan számú telefontulajdonos is beszélhet egymással, nem csak kettő.

Puskás Edison mellett dolgozott, mikor a telefonközpont ötletét papírra vetette. Edison nem sok fantáziát látott a dologban, így meghagyta Puskásnak, hogy foglalkozzon találmányával, aki 1878-ra (három évvel a budapesti előtt) már elkezdte kiépíteni Párizs telefonhálózatát. Mivel ő maga a párizsi hálózat üzemeltetésével volt elfoglalva, ezért öccsét, Puskás Ferencet bízta meg azzal, hogy alapítsa meg Budapesten a telefonszolgáltatást.

Az első központ

Az első budapesti központ átadása utáni siker óriási volt annak ellenére, hogy az akkori szolgáltatások jócskán elmaradtak a maitól. Egyfelől viharban egyáltalán nem lehetett használni a hálózatot: mivel félő volt, hogy a villámlást kárt okoz a berendezésekben vagy az azt használókban, ezért rossz idő esetén a központ egész egyszerűen leválasztotta saját magát a hálózatról. Másfelől kezdetben csak egyeres hálózatot építettek, az áthallás igen nagymértékű és zavaró volt (ennek később meg is lett a böjtje: a századfordulóig az akkori hálózatot teljesen le kellett cserélni a ma is használt kéteres vezetékekből állóra).

Huzaltorony a Teréz központ tetején

Az első telefonközpont után még gyors egymásután két másikat nyitottak (egyet Budán, egyet Pesten), majd néhány év alatt összesen majd egy tucatot. Azonban a központok közti átkérések (azaz, ha valaki az egyik központ területéről a másikra akart telefonálni, tehát mondjuk Pestről Budára) nehézkesek voltak, így olyan elhatározás született, hogy egyes központokat bővíteni, másokat pedig megszüntetni fognak. Ez a koncepció addig élt, amíg az előfizetők számának növekedése túl nem nőtte a meglévő központok végső kapacitását is. Ekkor határozták el, hogy önálló telefonközponti épületet emelnek.

A Lipót központ épülete

Föld felett, föld alatt

Puskás Tivadar

Puskás Tivadar (1844-1893) Edison mellett dolgozva kezdett el foglalkozni a telefonközpont gondolatával. Mivel Edison nem látott fantáziát a dologban, Puskásra hagyta, hogy foglalkozzon a központ kialakításával. Puskás volt a párizsi telefonhálózat megteremtője (1879), de az ő elvei szerint építették a bostoni (USA) hálózatot is. A budapesti hálózat üzemeltetését csak öccse halála után vette át, ám a fejlesztés magas költségei és az átalánydíjas használat kis híján csődbe vitte a hazai telefóniát. Az állam segítsége után energiáit a telefonhírmondó kialakítására fordította, ám a szolgáltatás elindítása után egy hónappal 48 éves korában váratlanul meghalt.

Időközben a hálózat is sokat változott: az első időkben légvezetékeken, a házak külső homlokzatára szerelve hálózták be a várost. Állandó problémát okozott a háziurak hozzájárulását beszerezni a vezetékek falra szereléséhez - nemritkán évekig tartó kérésre, könyörgésre volt szükség. A várost csúfították a huzaltornyok is: a házak tetején található, térbeli rácsra emlékeztető - valóban ronda - építmények, melyeken "fogadták" a légkábeleket. Különösen maguk a telefonközpontok néztek ki vadul, hiszen minden vezeték innen indult, illetve ide érkezett. Az első föld alá vitt vezetékszakasz átadására tehát nem kellett sokat várni: 1893-ban a mai Paulay Ede és Petőfi Sándor utcák között építették ki.

Azt tartja a fáma, hogy a vezetékek föld alá süllyesztésének elhatározását nagyban segítette egy skandalum, ami Ferenc József budapesti látogatása során esett meg. Ő császári és királyi felsége tiszteletére ugyanis fellobogózták a várost, azonban egy nap a zászlók mit sem törődve a tekintélyes vendég elhaladtával, rátekeredtek a telefonvezetékekre, és erőtlen rongydarabként csüngtek alá.

A kezdetektől sajátos helyzetet teremtett és a telefónia technikai fejlődését is meghatározta az a tény, hogy Budapesten az első központ átadása után csak 13 évvel indult el a szervezett áramszolgáltatás. Az első telefonok még saját áramforrással (elemmel) rendelkeztek - ezt LB (local battery) rendszernek hívták, s csak később jelentek meg a CB (central battery) központok, ahol a telefonkészülék áramforrása már maga a telefonközpont volt.

A híres telefonos-kisasszonyok

Puskás Ferenc

Puskás Ferenc(1848-1884) Huszárfőhadnagyként szolgál, mikor bátyja meghívja magához Párizsba, hogy megismertesse a telefonközponttal. Rábizza a budapesti központ és hálózat megteremtését. Ferenc eleget is tett bátyja megbízásának: az engedélyek beszerzése, az első központ felépítése, a kezelők betanítása azonban felőrölte minden erejét, megbetegedett, majd 1884-ben meghalt.

Az első telefonos-kisasszony Matkovics Júlia volt, aki 1881-ben vizsgázott le távbeszélő-kezelésből, később az ő feladata lett betanítani utódait is. A központok bővülésével a telefonkezelők száma is növekedett, jellegzetes - a csak hangjukat hallók számára kicsit rejtélyes szereplői voltak a távközlés történetének. Láthatatlan bájuk sok írót megihletett, hírhedt türelmetlenségük - ami persze az állandó megterhelésnek volt a következménye - pedig számos korabeli újságcikk témája volt. A háborúk, forradalmak őket sem kímélték: mivel a telefonközpontok mindig is kiemelt stratégiai szerepet kaptak, mindig az első közt foglalták el az üzemeket a fegyveresek.

Mivel a telefonközpontok indulásakor még nem gondolkoztak számokban, a kisasszonyoknak meg kellett tanulniuk az összes előfizető nevét, sokak címét és szakmáját is (jellegzetes filmbéli jelenet, mikor egy szereplő felveszi a telefonkagylót, és csak annyit mond: "adja a patikust!"). A századfordulón már több ezer előfizető adatait kellett memorizálniuk a kisasszonyoknak, ami egyrészt közelített az ember teljesítőképességének felső határához, másrészt pedig állandó panaszokat eredményezett, 1899-ben elhatározták, hogy bevezetik a szám szerinti nyilvántartást.

Az előfizetők felháborodása azonban elsöpörte az egyébként józan gondolatot. Jellemző a kor társadalmi viszonyaira, hogy az ügyfelek nem voltak hajlandóak saját maguk kikeresni a jegyzékből a hívott telefonszámát - ezért végül az ötletet elvetették. 1901-ben azonban már nem lehetett tovább halasztani a reformot: 5300 előfizető volt a fővárosban, július 1-jén bevezették hát a telefonszámokat.

Budapesti számok

-1901-ben megszületik a "telefonszám"
-1928-ig Budapesten 4, utána 5 számjegyűek voltak a hívószámok
-1936-tól a fővárosban (mikor már 63,5 ezer előfizető volt), bevezették a hatjegyű számokat
-1989 szeptember 2-től pedig a fővárosi telefonszámok hétjegyűek

Kézi vagy automata?

Az első világháborút követően már a világon sok mérnök foglalkozott az automatizált központok bevezetésének gondolatával. Ez igen jelentős fejlődési pont a telefónia történetében, s nem csak a telefonos-kisasszonyok intézményének megszűnése, hanem a központok átépítése és összekapcsolása miatt. Budapesten végül 1928-ban adták át az első automata központokat (előbb a Krisztinát, majd a Belvárost), s mivel egyazon hálózaton nem működhetett automata és kézi kapcsolású rendszer egy időben, ezért még abban az évben átállították valamennyi fővárosi telefonközpontot.

Érdekesség, hogy a fővárosban meg kellett ismételni az automata központokra való áttérést közel negyed századdal később: 1950-ben ugyanis, amikor a elnyerte mai formáját Budapest, a frissen beolvasztott kistelepülések némelyikén még kézi kapcsolású telefonközpont működött. Akkor néhány hónap alatt automata központok váltották fel a kézit. Az országban egyébként 1997-ben vonult nyugdíjba az utolsó helyi hívásban használatos manuális kapcsolású központ - és ezzel az utolsó helyi viszonylatú telefonos-kisasszony is.

Ódon tarifák

Kezdetben minden igen egyszerű volt: 1881 után évi 180 forintos átalánydíjért bárki bárkivel bármennyit telefonálhatott. Ez azonban kis híján csődbe vitte a hazai távközlést (amit Baross Gábor mentett meg azzal, hogy 1886-ban államosította). Később az interurbán beszélgetésekre már bevezették az időalapú tarifát (aminek betartását akkoriban még homokórával ellenőriztek). A ma embere előszeretettel - és joggal - neheztel a telefontársaságok áttekinthetetlen díjcsomagjaira és szövevényes tarifatáblázataira. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem a modern marketingesek agyszüleménye a kedvezmények és átalányok kusza rendszere. A Budapest-Bécs között megnyílt első nemzetközi vonalunk kapcsán például 1914-ben már "bérletet" lehetett váltani a 21 és reggel 6 óra közti időszakban folyó beszélgetésekre.

Az első "telefonkönyv"

Volt például többféle hűségszerződés is, így például 1916-ban elbocsátási díjat kellett annak fizetnie, aki időszakos távbeszélő állomását a határidő előtt felmondta. Voltak továbbá kedvezmények: újságíróknak éjszakára, hogy a redakcióba megtelefonozhassák anyagaikat, állami szervezetek pedig elsőséget élveztek a kézi kapcsolásnál (különösen, ha maga az uralkodó kívánt telefon-összeköttetésbe lépni valamelyik alattvalójával).

Szolgáltatások telefonon

Telefonon már a kezdet kezdetétől nem csak beszélgetni lehetett. Puskás Tivadar másik nagy találmánya - mely fél évszázadon keresztül, a rádió megjelenéséig igen jól prosperált, ám furcsamód csak Magyarországon - a Telefonhírmondó volt. Az 1893-ban indult szolgáltatás - melynek indulását szülőatyja, Puskás Tivadar egy hónappal élt csak túl - több más mellett tőzsdehíreket, országházi jelentéseket, nyelvleckéket és operaelőadásokat - no meg persze híreket szolgáltatott a fénykorában tízezres előfizetői bázisnak.

Nem ez volt azonban az egyetlen szolgáltatás: szervezett tudakozószolgálat 1912-től létezik (a századfordulótól a kezelőnők, később vezetőik adtak felvilágosítást ügyféladatokról), 1925 óta létezik ébresztő (korábban "békénhagyó" is volt, azaz az előfizető kérhetett egy berendezést, amivel kiiktathatta az éjszakai kapcsolásokat), 1934-ben egy telefonos-kisasszonyt azzal bíznak meg, hogy a betelefonálókat tájékoztassa arról, mennyi az idő (két hónap alatt közel 14 ezren vesztették el órájukat vagy időérzéküket, ezért hamarosan bővíteni kellett a szolgáltatást), s 1940-től már automata tájékoztatja az érdeklődőket az idő állásáról.

Időjárás-jelentés 1958, mesemondó 1956 óta létezik - ez utóbbi idén ötvenéves, s jelenleg is hallgatható a 317-1888-as hívószámon. Állítólag a gyerekek rendszeresen visszabeszélnek az automata mesemondónak, köszönnek neki, vagy éppen rá akarják venni, hogy változzon meg a mese vége - e sorok írója ilyesmire nem emlékszik, de arra igen, hogy ezeknél az automatikus szolgáltatásoknál volt áthallás - azaz akik éppen egy időben hívták például a mesemondót, azok kellő hangerővel akár egymással is beszélhettek -, ez volt a nyolcvanas évek "vonalas chat-je".