"Kérdéseket teszek fel az életről"

Péter Ildikó fekete-fehér városképeket és színes portrékat készít diplomamunkájához. A felvételeken csupán apró foltok rajzolódnak ki élesen, a fiatal fotós így próbálja megragadni a tér és az érzések viszonyát.

Érdekes megfigyelni az életlenség szerepét a fotókon. Elmondanád erről a személyes érzéseidet?
- Az életlenségről azt gondolom, hogy alkalmas arra, hogy elvonatkoztasson a valóságtól. Egyrészt nem szoktam nagy mélységélességet használni, 5.6-8-as blende körül mozgok. Másrészt szólhat mozgásról. A szemünk csak egy bizonyos helyre fókuszál egy adott pillanatban, aztán körbepásztázza az egész teret, de lassan. A képeim olyanok, mint amikor megpillantunk valamit, az a másodperc tört része, vagy a hosszas elmerengés. Amikor csak egy dolgot nézünk, akkor a tér többi része életlen marad.

Milyen képzőművészeti alkotások hatnak rád leginkább?
- Hu, ez nem egyszerű kérdés. Mikor mire vagyok fogékony, azt hiszem. Az érzelmi állapot mindig meghatározza azt, hogy mit és hogyan vagy képes befogadni. Szóval, alkotások...Most az hogy fotó vagy festmény vagy konkrét alkotóra gondolsz?

Fotósok közül, a klasszikusok, Kertész, Doisneau és Brassai, Capa és Robert Frank. De a maiak közül Marie-Jo Lafontaine portréi. Meg mindenféle. Lehet az egy installáció, egy mesekönyv, egy park Párizsban, egy felhő az égen, vagy ilyesmi.

Idén végzel a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem vizuális kommunikáció tanszékén. Mit szeretnél megvalósítani a diplomamunkáddal?
- Portrékat és városképeket készítek, próbálom megfogalmazni a körülöttem lévő dolgokat, történéseket, ezáltal reflektálok saját érzéseimre is. Sok gondolkodás, útkeresés, kísérletezés és rengeteg munka, mire összeáll a végső sorozat.

A fotók megtekintéséhez kattintson a képre

Jelenleg két, látszólag különálló sorozatból épül fel a diplomaterved. Mik azok a kapcsolódási pontok, amelyek összekötik a képeket?
- A városképek és a portrék nagyon közel vannak egymáshoz, még akkor is, ha az egyik fekete-fehér, a másik pedig színes filmre készül. A portrékon szereplő személyekhez valamilyen belső kapcsolat fűz, egy feltételezett ismertség és közeli viszony. Önmagukban mind egyedi életeket jelentenek; a megismerés sohasem lehet teljes. Saját bensőmet kutatom a portrék által - kapcsolataimat, a múltamat és a jelent. A memória olyan mint egy álom, a valós képek elmosódva jelennek meg az emlékezetben, talán megtörténtek, talán nem. Mindig a feltételezés síkján marad.

A városképek is olyanok, mint a portrék, csak általánosabban fogalmazzák meg ezt a kapcsolatot. Az emberek egymástól elzárkózva, falak mögé zárva élnek. Sok-sok különféle élet: sorsok, érzelmek, fájdalmak. Nézem és kutatom őket, de nem láthatok többet a felszíni valóságnál. A gondolataimat és az érzéseimet vetítem ki a képekre.

A megismerés csak feltételezett, de nem tudom, hogy lehetséges-e. Én nem itthon nőttem fel, ezért talán kicsit kívűlről látom a dolgokat. Külső szemlélő és megfigyelő vagyok, a leképzés a belső megismerés és kutatás folyamata. Nyilván kérdéseket teszek fel az életről, a létezésről, az emberi kapcsolatokról, próbálom magam valamilyen viszonyba helyezni velük. A portrék fehérek, objektívek, csak nagyon kicsi érzelem van bennük. A tájképek feketék, erősítik a bezártságot, a viszonyok megkérdőjelezését.

Említetted, hogy Alex Majoli fekete-fehér fényképei inspiráltak. Hogyan találkoztál a munkásságával?
- Nyáron a Ludwig Múzeumban volt az Eurovisions című kiállítás, ahol tíz Magnum fotós munkája volt kiállítva, a tíz újonnan csatlakozott uniós országról. Ahány fotós, annyiféle megközelítés, stílus és alkotói munka. Majoli munkáit korábban nem ismertem, de az ő képeiért négyszer is elmentem a Ludwigba. Fantaszikus munkája volt, fekete-fehér képek Lettországról, kivetítve.

Volt valami nagyon egyedi a munkához való viszonyában, az emberekhez, a helyszínekhez. Számára a tájképek az ürességről szólnak, az emberek nélküli valóságról. Szerinte nagyon nehéz látni, ki milyen is valójában. Az én munkám is egy valós fikció, valódi emberekről, helyszínekről, de igazából nem lehet eljutni a megismerésig, a mélységekig. Minden csak felületes marad, és csak itt benn történnek a dolgok. Ebből a szempontból ez egy nagyon mai valóság.

A fotók megtekintéséhez kattintson a képre

Mi az oka annak, hogy a portrékat színes digitális technikával, a városképeket pedig analóg nyersanyagra rögzítetted?
- A portrékat először digitális hátfalra kezdtem fotózni, műszaki kamerán, a kísérletezés kedvéért. Később diafilmre is dolgoztam, a végső képeket is erre fogom elkészíteni. Nagyon sok különbség van digitális és film között. A film gyönyörű, van benne egy kontroll nélküli véletlenszerűség, van szemcséje, színe, anyaga. És akkora nagyítást csinálok belőle, amekkorát akarok. A számomra fontos, maradandó munkákat mindig filmre fotózom. A portrék műtermi munkák, most inkább a városképeken dolgozom, amíg tart a rossz idő. Ez tudom hogy ellentmondásos, de rossz idő kell a városképekhez. Aztán tavasszal majd mikor kisüt a nap, bevonulok a műterembe.

A fotók bemutatásánal nagyon fontos szerepe van az installációnak is. Van már terved erre vonatkozóan?
- Sokféle ötlet felmerült már. Nem akarom a képeket összepárosítani és egy sorba rendezni; az túl direkt lenne, és azt nem akarom. Talán a városképek az egyik oldalon, velük szembe pedig a portrék. Nézik egymást. De nem látnak. Ez tetszik. Vagy lehet még ad hoc-szerűen, egymás alatt-fölött. Ezen még gondolkozom.

Júniusig össze kell állítanotok a végleges sorozatot. Mikor és hol lesznek láthatók a képek?
- Május vége-június eleje körül van a diplomamunkák védése az egyetemen. Aztán a munkák átköltöznek a Ponton galériába, a Batthyány utcába, egy kiállítás formájában. Ezt június közepén egy hétig lehet megtekinteni. Várok mindenkit szeretettel. Nagyon sok jó munka lesz, úgyhogy érdemes!

Halász Dániel