A jövő egyik fotósa

Kudász Gábor Ariont két éve a világ ötven feltörekvő fotográfusa közé választották, a számos díjat elnyerő fiatal fotós jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója. Képeiről, munkamódszereiről faggattuk.

Két évvel ezelőtt a svájci Musée de L'Elysée válogatásában szerepeltél, mint a világ ötven feltörekvő fotográfusainak egyike.
- A kiállítás kurátorai szabtak maguknak egy 20 éves határt, hogy addigra kiderül most jól választottak-e. Ők azt állítják, hogy az a tendencia, amit mi - a bemutatott művészek - csinálunk, a helyes irány, arra menetel a világ. Valójában korántsem biztos, hogy majd mindannyian az élvonalban leszünk, inkább a munkáink jellegét és a világszemléletünket tartották irányadónak.

Nem lehet véletlen, hogy az ötvenből három-négy fotósnak is hasonló munkái voltak, mint amiket én készítek. Hasonló dolgokkal foglalkoznak, az urbánus életmód széthullásával, vagy a fejlődés kétarcúságával.

A város átalakulása régóta érdekel, vagy te is a fotóidon vetted észre ezt a változást?
- Nem vonhatom ki magam az alól, amit látok magam körül. Nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert mielőtt az MOME-ra kerültem, jártam egy évet a Pázmányra. Nem is az volt a lényeg, hogy újságírást tanultam, hanem filmeket néztünk, megismertem az ókori filozófiát, a logikus gondolkozást. Rájöttem, hogy minden mindennel összefügg.

Akkor indukálódott valamiféle erjedés az agyban, aminek az eredményeképp kezdtem el foglalkozni azokkal a folyamatokkal, amiket ma fényképezek. A munkámban alapvető fontosságú, hogy a világról önmagam előtt tisztázott véleményem legyen, és csak másodlagos, hogy hányas blende kell ehhez.

Nézze meg Kudász Gábor Arion fényképeit!

Hogyan válogatod ki a képeidet?
- Ez nehéz ügy. A könyvemben bemutatott anyag, önálló képekből áll, tehát nem egy sorozat. Olyan, mintha azt mondanám, hogy ilyen a világ. Negyvenszer egymás után minden képen keresztül ezt mondom. Nincsen történet, nincsen kronológia, nincsen egymásra épülés. Ezért irgalmatlanul nehéz belőle összeválogatni egy anyagot. Minden helyszínt úgy kerestem, hogy ugyanez a mondat sugározzon belőle, és nem csak az, hogy ilyen a világ, hanem az is, hogy én honnan nézem.

Svájc óta eltelt két év. Milyen irányban mozdult el ettől az életed? Volt ennek hatása Magyarországon?
- Idehaza, többen, akik tudomást szereztek róla gratuláltak, de közvetlen erre visszavezethető eredménye inkább a külföldi kapcsolatokban van. Ugyanakkor ez egy hatalmas ugrás volt az én tapasztalataimban arról, hogyan lehet kiállítani, kiállítást rendezni. Ez a társaság tényleg komolyan vette magát. Az elmúlt időben a kiállítást világszerte bemutatták, az azt kísérő album már negyedik nyelven jelenik meg, így a nevünket rengetegen ismerték meg.

Az, hogy mi sikeresek leszünk-e, annak köszönhető, hogy ők mennyire nem akarnak tévedni. "A holnap fotográfusai" egy önbeteljesítő jóslat a kurátorok részéről. A lehetőség nyitottá vált, hogy amennyiben fontos dolgokat csinálunk, azok eljussanak a megfelelő helyre. Tehát van mögötte egy hosszú távú szándék. Csak folytatnunk kell.

Nézze meg Kudász Gábor Arion fényképeit!

És folytatod?
- Igyekszem, de elég nehéz. Akkor eszméltem rá, hogy ezt nem én találtam ki, hanem a nemzetközi áramlattal párhuzamos, legfeljebb annyi különbséggel, hogy Budapesten fotózom, és nem olyan divatos helyen, mint Peking. Most szinte az egész világ Kínában fotózik. Mivel a könyvet és kiállítást nagyon sokan látták, nem egy emailt vagy telefonhívást kaptam: láttuk az albumot, előkerestük a nevedet és szeretnénk tőled még képeket látni.

Az, hogy Magyarországon sok tehetséges fotós dolgozik, egészen addig, amíg nincs nemzetközi szinten, egyenrangúan bemutatva, nem derül ki. Nem mellesleg jellemző, hogy itt az egyetemünk folyosóin ez a pályázat fél évig ki volt akasztva, és rajtam kívül talán ketten pályáztak Magyarországról. Tehát minket művészeket, vagy fotósokat is felelősség terhel, hogy amit csinálunk titokban marad-e.

Évente ötven embert válogatnak be a Young Photographers United (Fiatal Fotográfusok Egyesülete) szervezetbe, te oda is bekerültél.
- Az teljesen más történet. Ők valójában egy képügynökség, ami fiatal fotósoknak kínál pénzkereseti lehetőséget. Projektekben gondolkoznak, és a tagokat felkérik, küldjenek be képeket. Félig-meddig alkalmazott fotóban működő, fiatalokat összefogó szervezet, amely olyan ügyfeleknek dolgozik, mint az Adidas, vagy mobiltelefon-társaságok. Persze ez is egy kitörési felület.

Nézze meg Kudász Gábor Arion fényképeit!

Ebből az is kiderült, hogy te is készítesz reklámokat.
- Engem nagyon érdekel az alkalmazott fotó, izgalmasak a megoldási lehetőségek, de nem mondom azt, hogy életcélom, vagy hogy ezzel bármiféle hírnevet akarnék szerezni magamnak. A technikai megoldások mindig felvillanyoznak, másrészt pénzt is kell keresni, harmadrészt meg ijesztőnek látom, ami a sajtóban, óriásplakátokon megjelenik. Több-kevesebb sikerrel ezen a fronton is harcolok.

Tanítasz a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is. Hogyan fér be ez az életedbe?
- Szerencsés helyzet volt, hogy a diploma előtt egy pályázat kapcsán azt a feladatot kaptam, hogy a fotószak digitális eszközeit felügyeljem. Amikor lejárt az időm, a szakirányvezetőnk megkért, hogy maradjak. Nekem ez akkor nagyon jól jött, mert sokan azok közül, akik innen kilépnek, egy-két évig biztosan elveszítik a lábuk alól a talajt.

Tehát nem voltak tanári ambícióid.
- Azt lehet mondani, hogy valaki előre gondolkozott helyettem. Ahogy múlik az idő, már majdnem öt év van a mostani diplomázók és köztem. Vagyis megvan az az egyelőre csekély korkülönbség, ami számomra is hasznos és üdítő. Láthatom mit csinálnak, és cserébe esetleg segíthetek.

Nézze meg Kudász Gábor Arion fényképeit!

Téged mi foglalkoztat mostanában?
- Idén a frissen született gyermekem foglalkoztat leginkább (nevet - a szerk.). Megpróbálom folytatni azt, amit az Erasmus ösztöndíj alatt kezdtem el és Lausanne-on, a diplomámon és a Pécsi József ösztöndíjakon keresztül idáig terebélyesedett. A negatív folyamatok nagyon érdekesek, és szerintem az építés is egy negatív folyamat. Amivel idén töltöttem az időmet, az a hazugságok feltérképezése.

Van egy sorozat, amit elkezdtem tavasszal. A lakótelepi konyhákról szól. Arról, hogy a lakótelepi konyha egy szabványegység, egy lakótelepi tömbön belül mindegyik ugyanúgy néz ki. A legfontosabb elem, mert a többi helyiséghez képest alig alakítható. Ott a beépített szekrény, azonos helyen lóg ki a gázcsonk, víz, egyebek. Nem ad helyet egyéni igényeknek. Egy valóságban nem létező szabványember számára készült egységlakótér szabványrészei ezek a konyhák. Aztán ott a személyes kiegészítők Legolandje, az IKEA, meg a barkácslelemény.

Gyűjtésszerűen fotózom, hogy az emberek a szabványba bele tudnak-e idomulni, hogyan törnek bele. Ez olyan, mint a viccbeli hadseregnél a gépesített borbély. Az elején még nem egyforma a fejünk, de nem kell hozzá sok idő.

Nézze meg Kudász Gábor Arion fényképeit!

És akkor mi a hazugság?
- Mi nem a hazugság? Hazugság, hogy léteznek szabványemberek, hogy van emberi átlag. Ráadásul elég jó hazugság, ha belegondolsz. Ez a munka is több kis részből épül fel, minden része teljesen függetlennek tűnik az előzőtől. Egy másik kis sorozat olyan mobiltelefon átjátszó antennákról szól, amik nem is mobiltelefon átjátszó antennák, hanem álfenyőfák. Olyan poén, mint a cipőnek álcázott autó. A mimikri az óriásfenyők hazájában működne, de itt az ecetfák között egész más. Azok a hazugságok a legrosszabbak, amik átlátszóak, amikről mindenki tud, mert cinkossá teszik az embert. Akaratlanul is bűnrészessé válnánk, ha kiderülne, hogy a király nincs is annyira felöltözve, mint illene.

Van egy harmadik rész, ami az előző konyhás témához szorosabban kapcsolódik. Felújításkor hatalmas hirdetésekkel, reklámmolinókkal eltakarják az épületet. Lefényképezem ezeket a molinókat kifeszítve az épület előtt, de néha csak az állványzat látszik. Olyan az egész, mint az oroszországi Patyomkin-falvak voltak. A molinó mögött emberi életek ablakai nyílnak, és ez a bárgyú reklámszövegeken át nézve nagyon fura.

Nézze meg Kudász Gábor Arion fényképeit!

Mi az ideális megjelenési felület a te képeidnek?
- Egy galéria, vagy metrószerelvény nem lehet végleges helye egy képnek. A kép személyes térbe való. Jó érzés, amikor eszembe jut egy kép, amit valaki - főként ha az történetesen egy barát - mindennap megnéz. Vagy a tudat, hogy az albumomat talán valaki épp nézegeti.

Hálás vagyok, amiért nem éltem a kommunizmusban, de lett volna egy hasznos ötletem azon kevesek számára, akik tényleg komolyan gondolták a dolgot. Azt kellett volna tenni, mint Kubában az autókkal. Ott úgy tudom, hogy közös tulajdonban vannak az autók, és az állam kiutalja őket használatra. Igazán bátor lett volna, ha a múzeumok gyűjteményeit ki lehetett volna kölcsönözni, hogy mindenki akaszthasson végre egy igazi képet a viaszosvászon konyhaasztal fölé.

Az utópiákban az a legszebb, hogy valaki még épp idejében végérvényesen elrontja őket.

Halász Dániel