Apple: örök harc és nász

Trendi - de túl drága; okos - de mégsem tud mindent; kényelmes - lenne, ha nálunk is lehetne kapni/használni. Az Apple termékei és szolgáltatásai legalábbis ellentmondásosak: bármennyire is vágyaink tárgyát képezik, valami bökkenő azért mindig van velük. Megnézzük, miért, vagyis bemutatjuk az alma fényes és kukacos oldalát.

Ha az Apple-jelenséget szeretnénk egy kicsit közelebbről megvizsgálni, akkor az első és legalapvetőbb kérdés az: hogyan lehet, hogy egy viszonylag csekély (nemzetközi szinten körülbelül 3 százalékos) piaci részesedéssel rendelkező vállalat rendszeresen az újságok címlapjára kerül? Egyszerű: még ebből a pozícióból is nagy hatást tud gyakorolni az iparágra. Ehhez persze kellett a siker, például az, hogy a digitális zenebizniszt letarolja az iPoddal (amely a világ legnépszerűbb zenelejátszója), ami főleg azért robbant nagyot, mert a szakadék széléről rántotta vissza a céget - és kellett mindaz a zsenialitás és kreativitás, amely a vállalat sajátja.

Az innovatív túlélő

Ha ennek kicsit a mélyére akarunk nézni, elmondhatjuk, hogy az Apple, nagyjából azóta, hogy a hetvenes évek végén megszületett, olyan termékek előállítására törekszik, amelyek nem csak innovatív technológiákat adnak a fogyasztók kezébe, de azt valamilyen módon nagyon felhasználóbaráttá, ennél fogva szerethetővé is teszik - nem utolsó sorban vonzó külsővel. A gyártó sohasem úgy gondolt a számítógépre, mint csupán számítógépre, hanem kezdettől fogva egy mindennapi használati eszköznek szánta - az átlagember számára is érthető, elérhető és praktikus funkciókkal.

Azon túl, hogy a gépeken formatervezők egész sora dolgozott a cég története során - Jerry Manock, aki az Apple II-t tervezte, Jonathatn Esslinger, aki a nyolcvanas évek fehér dobozaiért felelős, és a mostani formavilágot megalkotó Jonathan Ive, hogy csak pár nevet ragadjuk ki a sorból -, a gyártó mindig adott valami olyan többletet a felhasználóknak, ami csak rá volt jellemző. Az Apple II, az ős-modell idejében ehhez elég volt, hogy a gépen a felhasználók először készíthettek táblázatokat a VisiCalc szoftver segítségével. 1984-ben a Macintosh volt az első személyi számítógép, amelyet egérrel, grafikus ikonok segítségével lehetett vezérelni - az elmúlt közel három évtizedet pedig egyedül a Mac élte túl, mint az IBM-kompatibilis PC vetélytársa az otthoni számítógép-piacon. A kilencvenes évek elején bemutatott Newton volt az első érintőpálcás tenyérgép, a mai PDA-k elődje (igaz, korát megelőzve dobták piacra).

Az iPoddal a digitális zenehallgatás élményét reformálták meg: ez volt az első olyan készülék, amelynek segítségével könnyedén lehetett tárolni, rendezgetni és vásárolni a zenefájlokat, azon túl, hogy jó minőségben játssza le azokat, és jól is néz ki. Az iPhone pedig nem csak az érintőképernyős kezelés, hanem a teljes értékű mobil internetezés terén is teljesen új dimenziókat nyitott meg a mobiltelefonok világában. Az egyedi formatervnek, a saját (szoftveres) platformnak és ezeknek az innovatív, gyakran csupán egy-egy jól elsütött, és alaposan kidolgozott ötleten alapuló megoldásoknak köszönhetően ma akár számítógépről, akár zenelejátszóról, akár mobiltelefonról van szó, a felhasználó számára a döntés gyakran arról szól: Apple - vagy a "többiek".

Kultusz, evangelisták és inkvizítorok

Steve Jobs: CEO, guru és showman

A tökéletes és kívánatos fogyasztói termékké alakított számítógép (és zenelejátszó, és mobiltelefon) megalkotásában fontos szerepet játszott a profi marketing-gépezet is, amely a termékeket kommunikálja a fogyasztónak. A minőségi termékhez a kezdetektől fogva karakteres, minőségi reklám tartozik. Az idők során a hirdetéseknek változatos üzeneteik voltak: a legemlékezetesebb az a reklámfilm, amelyet 1984-ben egyetlen egyszer, a Macintosh bemutatása előtt, az amerikaifutball-döntő szünetében (vagyis a legtöbb amerikai tévénéző szeme láttára) vetítettek le, és egy elképzelt orwelli (1984!) jövőképen keresztül az egyen-gondolkodás, a szürkeség elleni harc eszközeként ábrázolta a számítógépet.

Valamelyest ugyanezt a mondanivalót sugallta a szintén emlékezetes Think different! (Gondolkodj másként!) szlogen, amely a nagy gondolkodókhoz, történelemformáló karakterekhez méltó társként állította be a Macet, a legújabb számítógép-kampány pedig az unalmas, korlátozott képességű (?) windowsos PC-vel csipkelődik. Az iPod reklámok egyszerűen csak trendi, vidám, szemet-fület gyönyörködtető zenés kavalkádok, az iPhone-nal kapcsolatban pedig a látványos és könnyen kezelhető funkciókat emelik ki, amelyekkel aztán tényleg lehet egy nagyot villantani. Hiszen ebben mindig is jó volt a cég.

A karakteres termék és a profi imázskampány után már csak egy lépés a kultusz, amely a cég termékeit övezi. A rajongással teli izgalmat pedig csak fokozza, hogy az Apple nagy titkolózás közepette dolgozik termékein - az iPhone például az iparág legjobban őrzött meglepetése volt -, amelyeket azután egy látványos, finom érzékkel megkomponált bemutató keretében leplez le a kultusz főpapja, a cég alapítója és vezetője, Steve Jobs. A hatás olyannyira nem marad el, hogy a márka rajongói egyenesen annak evangelistájaként aposztrofálják magukat. És igen, hisznek abban, amit az Apple ad nekik - hiszik, hogy az jó.

A videós iPod reklámja: üzenet, imázs és életérzés

De ne feledjük: az evangelisták mellett ott vannak az inkvizítorok is. A vállalat harcos kommunikációs politikával védi termékeit, a tévedhetetlenség álarca mögé bújva gyakran kísérleti nyúlként használja az első vásárlókat (early adopter), akik elől elhallgat bizonyos konstrukciós hibákat, hogy azokat a későbbi kiadásokban feltűnés nélkül javítsa ki termékein. Ilyen volt például az első iPod Nano karcolódó burkolata, amelyet titokban erősítettek meg, de sok szoftveres sebezhetőséget is "diszkréten" javított ki a gyártó - vagyis úgy, hogy a felhasználók nem tudtak róla, hogy veszélyben vannak. A legdurvább lépés pedig az volt, amikor az Apple jogi úton lépett fel a ThinkSecret nevű oldal ellen, mert az információkat szivárogtatott ki a fejlesztés alatt álló termékekről. A szájt három év pereskedés után idén februárban zárt be, mivel tizenéves szerzője, Nicholas Ciarelli nem tudta felvenni a kesztyűt a vállalattal szemben. Ez pedig egész egyszerűen nem volt fair, ahogy az sem, hogy a cég szakújságírókat kötelez (perel) forrásaik kiadására, ha úgy ítéli meg, azok túl sokat kotyogtak ki.

Az igaz út - már akinek

Eddig az elviekről, ezek után nézzük egy kicsit gyakorlatias szemszögből a helyzetet: mit kínál a termék? Az Apple számítógép, vagy más eszköz melletti döntés gyakran olyan kompromisszumot igényel, amelyet nem szívesen vállal bárki. A számítógépek esetében a legkézenfekvőbb dolog, hogy le kell mondani a megszokott windowsos alkalmazásokról és "átszokni" a maces megoldásokra, de a legfájóbb hiány talán az, hogy játékszoftvert alig-alig írnak ezekre a gépekre. A bővítési lehetőségek is korlátozottak: a memóriát vagy a merevlemez méretét még lehet ugyan bővíteni, de le kell mondani a gép elemeivel való "sakkozással", vagyis nincs mód a processzor vagy a grafikus kártya cseréjére. A Macet ugyanis olyan felhasználónak szánták, aki megveszi, leteszi az asztalra, bekapcsolja - és használja. A hardverek kombinációs lehetőségének korlátozott mivolta azzal is jár, hogy a szoftvert a gyártó teljes egészében a létező konfigurációkra optimalizálta, és egy-egy operációs rendszer-frissítés nem kötelezi a felhasználót a Windowsnál megszokott őrült memóriabővítésre, vagy gépcserére.

MacBook Air. Lenyűgöző, de...

A gyártó termékfejlesztési filozófiája abban áll, hogy mindig az éppen legjobbnak, leghasználhatóbbnak tartott technológiát teszik bele a termékeikbe, és a modellfrissítésnél előkerülő újdonságokat nem lehet belepakolni a korábbi változatba - maximum külső perifériaként, mint például a hordozható- és asztali modelleken egyaránt sztenderd kiegészítővé vált webkamerát. A tervezők azon szándéka viszont, hogy kitalálják, mi az "igaz út" az egyszeri felhasználó számára, nem mindig sikeres - vagy legalábbis gyakran megkérdőjelezhető, főleg a PC-s, vagy haladó számítógépező nézőpontjából. És akkor még nem is említettük a Mac-gyűlölők legfontosabb érvét: hogy ezek a gépek csupán szépen "csomagolt" PC-k, hiszen ugyanaz a belső architektúrájuk, mint a windowsos gépeknek, és csak a külső borítás és az OS X operációs rendszer különbözteti meg őket azoktól - legalábbis amióta az Apple is Intel-processzort használ.

Ha azonban elfogadjuk, hogy a Mac így is eléggé Mac, és nem csak egy kidekorált PC, akkor is elég furcsa, hogy 2008-ban egy kétmagos processzorral felszerelt MacBook laptop, amelyik 260 ezer forintba kerül, nem tud DVD-t írni. Vagy az, hogy egy 2007-ben bemutatott mobilinternetes telefon, az iPhone nem támogatja a leggyorsabb GSM-adatátvitelt lehetővé tévő 3G szabványt (és ez, amennyire tudni lehet, tervben sincs), és hiába az egyik legjobb hordozható számítógép, a megjelenése után egyáltalán nem lehetett rá (legálisan) programokat írni. Vagy az, hogy a cég idén év elején debütált presztízsmodellje, a MacBook Air hihetetlenül vékony ugyan, de a dizájn miatt egyáltalán nincs benne optikai meghajtó, és USB-csatlakozóból is csak egyetlen egy.

iPhone: csengőhangot pénzért...

Minden van - csak meg kell fizetni

Az ilyen hiányosságokon az Apple kritikusai csak nevetnek, azok pedig, akik magukévá tudják tenni a cég filozófiáját - és, tegyük hozzá, a kényelem oltárán feláldoznak bizonyos lehetőségeket -, egyszerűen csak élvezik a terméket. Már ha meg tudják, illetve hajlandók megfizetni. Az Apple ugyanis azért cserébe, hogy a vásárló minden technológiát használatra készen, dizájnos, komfortos formában kap, borsos árat kér.

Európában a cég termékeinek ára rendszerint megegyezik a dollárban megszabott árakkal, ezért minden kapásból másfélszer annyiba (illetve az euró-dollár árfolyamtól függően változó mértékben többe) kerül, mint a tengerentúlon. Az Apple-logós kiegészítőkért a gyártó leveszi a szállítóktól a sápot - igaz, ezért cserébe jár némi imázs- és minőségi kontroll -, és nem szégyell olyan dolgokért is pénzt kérni, amin jó érzésű gyártó nem nyerészkedne. Vagy legalábbis nem ennyit.