Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A számítógépek használatát és a szoftverek fejlesztését alapvetően meghatározza az egér, mint az egyik elsődleges vezérlő periféria. Ám ez nem volt mindig így, hiszen a nyolcvanas évek elejéig csak a billentyűzetet használták beviteli eszközként. Ez persze érthető volt, hiszen a manapság megszokott grafikus kezelőfelületeknek még nyoma sem volt. A Xerox törte meg a jeget, mely 1981-ben dobta piacra Alto nevű gépét, amely már tartalmazta a cég titkos fegyvereit, a grafikus kezelőfelületet és az egeret, ami forradalmasította az irányítást. Az Alto viszont túlárazott volt és hardveresen gyenge, emiatt megbukott.
A Xerox vezetése pedig úgy döntött, hogy kivonul a számítógép piacról, és a világrengető fejlesztéseivel pedig nem kezd semmit.
Mivel a cég értéktelennek ítélte ezeket a technológiákat, azokat nem is védette le. Steve Jobs, az Apple első embere, aki egyébként megszállottan lelkesedett az egérért, pedig köszönte szépen, és magához ragadta a kezdeményezést.
A Xerox mérnökeivel történt találkozásai során megszerezte a szükséges tudást, és 1984-ben meg is jelent az Apple Lisa, igen, ablakokkal, ikonokkal a képernyőn, és egy egérrel a gép mellett. A többi pedig már történelem: Az egész IT iparág meglátta az ebben rejlő lehetőségeket, hamarosan felbukkant a Windows, és ezzel az IBM PC univerzumában is megjelentek ezen megoldások.
A kilencvenes évek elejének legsikeresebb, legnépszerűbb játékgépe volt a Super Nintendo Entertainment System (SNES), amelyre speciális kazettákon, úgynevezett cartridge-okon keresztül lehetett eljuttatni a játékokat. A japán konszern vezetése idővel arra jutott, hogy az egyre népszerűbbé váló, és nagyobb adatmennyiség tárolását biztosító CD-lemezeknek is szerepet szánna, hogy jobb játékok jöhessenek ki. Az volt a terv, hogy kínálnak majd külön külső CD-meghajtót a gépekhez, illetve gyártanak majd olyan eszközöket, amelyek már gyárilag is tartalmazzák ezt. Viszont ehhez nem volt meg a megfelelő technológiai hátterük, és gyártókapacitásuk, úgyhogy megállapodási szerződést kötöttek a Sonyval, amely vállalat akkoriban a CD-eszközök piacának egyik legerősebb szereplőjének számított. A közös munka jól haladt, a prototípusok el is készültek.
Azonban a Sony vezetése megtudta, hogy a Nintendo a Philipsszel is kacérkodik, azzal a céggel, amely a Sony legfőbb riválisa volt a szórakoztatóelektronikai iparágban. Ezt pedig nem tűrhették, emiatt felmondták a Nintendóval kötött szerződést, és a dühüket jól mutatja, hogy úgy határoztak, hogy pénzt és energiát nem kímélve kifejlesztenek egy saját játékgépet, ami letaszítja a trónról a Nintendót.
Így született meg a PlayStation, amely azóta a világ első számú játékkonzolcsaládja lett, a Nintendo pedig messze lemaradva kullog a Sony mögött.
Ha akkor a Nintendo vezetése nem ennyire mohó, akkor ők hozták volna ki azt a masinát, ami végül a Sonyt a csúcsra repítette ebben a szektorban.
A Panasonic a kétezres évek első évtizedének végére a legerősebb szereplők egyikévé vált a televíziós iparágban. A cég úgy döntött, hogy az LCD helyett a plazma technológiát részesíti előnyben, és ez utólag óriási baklövésnek bizonyult. A cég az erőforrásai nagy részét erre az eljárásra koncentrálta, amelynek gyártását és fejlesztését 2013-ban végül beszüntették. Azt viszont kevesen tudják, hogy
a Panasonic kutatási központjában már 2008-ban előálltak egy olyan LCD technológiával, amely képminőség tekintetében sokkal jobb volt, mint az addigi megoldások.
Ez volt az IPS Alpha, amely projektet azonban a plazma futtatása miatt sokáig jegelték, és mire elkezdték volna komolyan tolni, a riválisok beérték képminőségben. Őrület belegondolni, hogy mi lett volna, ha a Panasonic vezetése 2008-ban úgy határoz, hogy nem a plazmára fókuszálnak.
Nem vették volna meg feleslegesen a Pioneer plazma tv üzletágát, az LCD-be tolták volna a pénzt, és lehet, hogy ma nem a Samsung, az LG és a TCL uralná a televíziós üzletágat, hanem az a Panasonic, amely épp a napokban jelentette be a tv-gyártás megszüntetését.
Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Commodore egyike a technológiai iparág legfontosabb vállalatainak, hiszen a cég termékei, főleg az Commodore 64 és az Amiga elévülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy tömegek forduljanak a számítástechnika irányába. A cég a 80-as évek végéig a csúcson volt, hiszen a fél világ az ő termékeiket használta.
Ekkor azonban már nem volt a fedélzeten az alapító Jack Tamriel, aki egy diktátor volt, viszont zseniális ötletei voltak. Kitúrta őt a cégből a korábbi megmentő, a kényszerből tulajdonossá vált Irvin Gould, aki egy idő után már csak a pillanatnyi profitra koncentrált. Ennek betetőzéseként 1989-ben kinevezte a cég élére a pénzügyi világból érkező Mehdi Alit, aki nem értett a számítógépekhez, és aki csak arra törekedett, hogy mindenben a főnöke kedvében járjon. A költségek csökkentése érdekében kirúgott rengeteg mérnököt, fejlesztőt, marketingest és programozót, illetve leállította a drágának ítélt gyártási folyamatokat. Ez néhány év alatt megpecsételte a cég sorsát, amely 1993-ban már brutális veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, 1994-ben pedig csődbe is ment. Az évtizedek alatt felépített cég a csúcsról hullott alá és semmisült meg igen rövid idő alatt csupán azért, mert egy kapzsi tulajdonos azonnal ki akart venni minden pénzt a vállalatból, miután elüldözte azt, akinek a sikereket köszönhették.
A Commodore ebben az időszakban igen jól csengő név volt, amelynek Amiga gépei az IBM PC-k és Apple-gépek reális vetélytársai lehettek volna.
Ha egy picit türelmesebb, tudatosabb a Commodore tulajdonosa, akkor a vállalat még mindig egyike lehetne az iparág megkerülhetetlen szereplőinek.
A kétezres évek közepén a telefonos iparágat két cég uralta, a Motorola és a Nokia. E vállalatok hatalmas piaci részesedéssel bírtak, köszönhetően a hagyományos mobiltelefonok szegmensében aratott sikereiknek. Azonban mindkét konszern elkövette ugyanazt a hibát: nem voltak hajlandóak foglalkozni komolyan az akkorra már felbukkanó okostelefonokkal, és egyszerűen negligálták a Google által kifejlesztett Android operációs rendszert.
A Nokia és a Motorola vezetősége sem akart közösködni a Google-lal, azt hitték, hogy pusztán a márkanév ereje elég lesz, hogy megtartsák a vásárlókat. Óriásit tévedtek. Az Android 2008-ban megérkezett egy HTC telefonra, és a gyakorlatilag ismeretlen tajvani vállalatot azonnal a piac élére katapultálta.
A Motorola-részvények értéke 2006 és 2009 között 90 százalékot zuhant, mire észbe kaptak, már késő volt.
A Nokia piaci részesedése pedig 2010 végére marginálissá zsugorodott. Azóta mind a Nokia, mind a Motorola konszern megszabadult mobilos divíziójától, a döntés, hogy figyelmen kívül hagyják az Androidot, és úgy általában az okostelefonos funkciókat, nagyon megbosszulta magát.
Ha szeretne még több érdekes techhírt olvasni, akkor kövesse az Origo Techbázis Facebook-oldalát, kattintson ide!
