A "mozgalom" első fecskéje talán Kiefer Sutherland volt, aki már 2001-ben megérezte a tévében rejlő lehetőségeket, és belevágott a 24 elkészítésébe. Mondanunk sem kell, hogy jó döntést hozott, hisz a széria igen népszerű lett, tucatnyi díjat nyert (köztük a legjobb drámai sorozatnak járó Golden Globe- és Emmy-díjat), 2009 januárjában pedig már a hetedik évadja érkezik. A főszereplő Sutherland az IMDb tanúsága szerint a 24 előtt összesen három tévés vendégszereplést vállalt: két sorozatban láthattuk egy-egy epizód erejéig, egy alkalommal pedig a Saturday Night Live házigazdája volt - közben pedig olyan filmekből ismerhettük, mint Az elveszett fiúk, az Egyenesen át, az Egy becsületbeli ügy vagy a Nyom nélkül.
Úgy tűnik, a kétezres években elindult valami a(z amerikai) televíziózásban: a tengerentúlról érkező sorozatok a kilencvenes évek végéig eltömítették az európai tévék főműsoridejét, de ez egyfajta csömörhöz is vezetett, így jóval magasabbra kellett tenni a lécet, már nem volt elég pusztán a bevált eszközökkel, korrekt módon elkészíteni egy sorozatot. Ehhez jött még az internet, a mobiltelefon, vagyis az alternatív média terjedése, amely afelé vihette a nézőket, hogy a tévében csak az igazán kiemelkedő sorozatokat kövessék figyelemmel. Ekkortájt kezdtek el készülni a filmszerű sorozatok, amelyek kiváló karakterábrázolással és cselekményvezetéssel, látványos akciókkal vagy éppen egy-egy nagy névvel próbálták magukhoz édesgetni a nézőket.
A vállalkozás sikerült, a Maffiózók, majd a 24 rengeteg rajongót szerzett szerte a világon, a 2004-ben indult Lost és a Született feleségek pedig már végleg egy új generációs sorozatgyártás felé vitték a tévéipart. Innentől kezdve - érthető módon - az addig jobbára csak mozifilmekben látott színészek is szívesen vállaltak tévés szerepeket. A produkciók igényessége mellett ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy így új löketet tudnak adni karrierjüknek (hiszen az otthonról elérhető szórakozási formákat sokan előnyben részesítik a mozival szemben), illetve hogy a sorozatgyártásban egyre emelkednek a fizetések, egy sikeres sorozatszínész akár 50-100 millió forintnak megfelelő összeget is leszakíthat egyetlen epizódért. Lássunk hát néhány példát, hogy az utóbbi években kik engedtek a kis képernyő hívásának, azok közül, akik munkásságában addig elenyésző szerepet játszott a tévé.
Charlie Sheen
Akárcsak Sutherland, Sheen is korán kapcsolt, bár esetében nem annyira igényes választásról, inkább csak a vígjátéki karrier felfrissítéséről beszélhetünk. A színészt 2000-től kezdve láthattuk a Kerge város-ban, ahol a Parkinson-kórral küszködő Michael J. Fox szerepét vette át. Ez volt az első rendszeres tévészerepe, korábbi mérlege Sutherlandéhez hasonló: három vendégjáték, abból az egyik a Jóbarátok-ban, ahol számos színész megfordult az évek során. Míg a Kerge város-ban "csak" beugró volt, a nálunk a Viasaton látható Két pasi meg egy kicsi már kifejezetten az ő karakterére épít - Sheen ezzel a szereppel a legjobban fizetett tévés komikus színésszé lépett elő.
Glenn Close a Damages-ben
Glenn Close
Filmes munkásságát valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, hisz csupán a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóját figyelve is olyan mozifilmekben szerepelt, mint a Végzetes vonzerő, a Veszedelmes viszonyok vagy A kísértetház. A kétezres években átpártolt az újító szándékú sorozatokhoz: először a Kemény zsaruk-ban láthattuk 13 epizód erejéig, majd a Damages főszerepét vállalta el - előbbi a rendőrös sorozatok műfaját reformálta meg, utóbbi a jogi témájú szériákkal tenné ugyanezt: a készítők ennek érdekében elhagyták a patetikus bírósági beszédeket, és általában erőszakosabb eszközökkel dolgoznak.