Egy igazán menő rajzfilm

Talán felfedezték már a nézők, hogy az m2 egy ideje napi sorozatként adja a Menő Manó-t, ráadásul este kilenc körül, vagyis feltűnően felnőtteknek szánt időpontban. Miért érdekel minket még ma is ez a rajzfilm, persze azontúl, hogy rettentő jópofa?

Változó színű háttér előtt néhány fehér vonal, bárki által reprodukálható figurák: gyakorlatilag ennyi a Menő Manó, de a történetekben rengeteg ötlet rejlik, ami elcsábíthatja a nézőt. A legérdekesebb a főhős és a rajzoló viszonya, Menő Manó ugyanis sokszor pöröl alkotójával, ha az számára kedvezőtlen helyzetet rajzol: visszatérő poén például, hogy a központi figura alatt elfogy a vonal, ő pedig kis híján beleesik az így keletkezett űrbe.

A karaktert először 1969-ben jelenítette meg Osvaldo Cavandoli, aki a negyvenes évektől kezdve jelen volt az olasz rajzfilmgyártásban, előtte az Alfa Romeo designereként dolgozott pár évig. Maga Menő Manó reklámfiguraként kezdte pályafutását, Cavandoli ugyanis eredetileg egy konyhai eszközöket gyártó cég, a Lagostina megrendelésére rajzolta meg - a figura csak nyolc kisfilm után szakadt el a reklámtól, és vált önálló műsorszámmá.

A reklám narrációja szerint Menő Manót Agostino Lagostinának hívják, de a későbbi sorozatban tudomásunk szerint nincs neve. Ez a megvalósítás szándékolt egyszerűségére játszik rá, mint ahogy a rajzfilm eredeti címe (La Linea, vagyis A vonal) is. A világon több helyütt át is vették a címet, vagy ahhoz kapcsolódó nevet adtak a figurának: az Egyesült Államokban például Lineman, Izraelben Mar Kav (Vonal úr) néven jelent meg a képernyőn. A délszláv államok ellenben a hangzásra mentek rá, Szerbiában Barum Barum, Szlovéniában Badum Badum a sorozat neve, valószínűleg a főcímdal nyomán.

Már csak a fenti sorból kitűnik, hogy a Menő Manó az egész világon menőnek számít: 1972-től több mint negyven országban adták/adják a műsort, nemcsak a tévében, de olykor moziban is, a nagyfilm előtti felvezetésként. A sorozat exportját bizonyára megkönnyítette, hogy nem kellett szinkronizálni, Menő Manó ugyanis olasznak tűnő halandzsanyelven beszél. A hangot egyébként Carlo Bonomi kölcsönözte neki, aki a Pingu szereplőit is megszólaltatta, a milánói főpályaudvaron pedig a mai napig az ő hangján szólal meg a hangosbemondó.

Menő Manó még a Lagostina reklámebereként:

A Menő Manó népszerűségét nemcsak az országok száma mutatja, ahol a szériát vetítették, de a széles felhasználási kör is, ami a figurához tapad: maga Cavandoli közvetlenül 2007-es halála előtt rajzolta meg utoljára a figurát, egy izlandi bank reklámfilmjéhez. A karakter ezenkívül a Jamiroquai egyik klipjében (Don't Give Hate a Chance) is feltűnik háromdimenziós formában, egy norvég újság pedig naponta új történetet közöl le Menő Manóval - csak hogy pár példát említsünk.

Cavandoli egyébként két kifejezetten felnőtt sorozatot is készített, La Sexilinea és La Eroslinea címmel, amelyek egyikében Menő Manó például egy guminővel is bepróbálkozik, de az szétpukkan alatta. Nemcsak az erotikus töltettől vált azonban felnőtté a rajzfilm, nem véletlen, hogy az m2 is a kilenc órai sávban adja a történeteket.

La Sexilinea, Menő Manó erotikus kalandjai:

A Menő Manó ugyanis a kisember allegóriájaként is felfogható: a hatvanas évek bontakozó tömegtermelése, populáris kultúrája az embert is árucikké, ily módon átláthatóvá, könnyen kezelhetővé tette. (Ne feledjük, Cavandoli ugyanannak a népnek és korosztálynak a gyermeke, mint mondjuk Fellini vagy Pasolini, akik munkásságában igen sűrűn feltűnik a régebbi kultúra, tulajdonképpen az intellektus, az egyéniség elsiratása.)

A Menő Manó-ban más megközelítésben is jelen van a felnőttség, hisz egyrészt komolyabb témákkal is foglalkozik, másrészt a történetekből árad a gúny. Rögtön a második epizódban (nem számítva persze a kezdeti reklámfilmeket) a főhős például egy politikai harcba keveredik, rá is lőnek, majd amikor lerombolja az ellentétet jelző kétarcú szobrot, a helyén megjelenő békegalamb rögtön felrobban:

Ennek tükrében nem meglepő, hogy a szocialista rendszer nálunk is a gyerekszobába száműzte a sorozatot (ezért is ilyen meseszerű a címe), az m2 jóvoltából viszont most felnőtt fejjel is újranézhetjük a történeteket. Ha azonban inkább csak szórakozásra vágynánk, akkor arra is remek alkalom a Menő Manó, (majd') minden hétköznap este, két-három percben.