A Barátok közt forgatókönyvét úgy kanyarították az írók, hogy kiderüljön, Berényi Miklósnak tüdőrákja van - az őt alakító színész, Szőke Zoltán persze teljesen jól van, a rák számára nem nehéz küzdelem, csak egy újabb színészi feladat. Filmbeli helyzetét viszont arra használta fel egy csaló, hogy együttérzést keltsen az emberekben, és Berényi Miklós nevében pénzt gyűjtsön a maga számára.
Az adománygyűjtő a szövegben megnevezett egy kórházat is, ahol az életmentő műtét zajlik majd, és hozzátette, megegyezett ugyan a szappanoperát adó RTL Klubbal, de azért mindenki tartsa titokban a felajánlását. Dr. Magyar Gábor ügyvéd a Reggeli-ben elmondta, a szélhámos büntetése akár nyolc évig is terjedhet, attól függ, hogy mekkora összeget tudott kicsalni a jóhiszemű/naív/tökhülye emberekből.
Eddig a történet jogi része, van itt viszont egy pszichológiai szál is, melynek kibontásával talán azt is eldönthetjük, hogy a három jelző közül melyiket biggyesszük azon nézők elé, akik bedőltek ennek az ócska pénzszerzési kísérletnek. A kérdés azért érdekes, mert egyrészt sok ilyen trükköt ismerhetünk korábbról (ide sorolhatunk rengeteg kéretlen e-mailt is), másrészt a jelen akció a Barátok közt történetén belül sem volna logikus, tekintve, hogy Berényi Miklós bőven ki tudna fizetni egy efféle műtétet - könnyű-e azonban eldönteni, hogy mi is a valóság?
Dr. Cserne István pszichiáter szerint az ilyen történetek sora valamikor Orson Welles 1938-as rádiójátékával kezdődött, melynek alapja H. G. Wells Világok harca című könyve volt: a bemutató idején az Egyesült Államoknak szinte az egész lakossága azt hitte, hogy valós híradást hall, és egy emberként rettegett attól, hogy az országot megszállták a földönkívüliek. Más kérdés, hogy az átverés ott a művészi koncepció része volt, az aggodalmat nem pénzszerzési szándékkal hívták életre.
Az a tény, hogy a nézők képesek pénzt kiadni kedvenc sorozathősük megmentésére, a hiszékenység mögött komoly kötődést feltételez. Cserne doktortól megtudtuk, ez a "magazin-effektus" egyik eleme: a magazinok olvasóiként, nézőiként azáltal erősítjük meg (vagy épp pótoljuk) identitásunkat, hogy a magazinok lapjain vagy filmkockáin önmagunkat látjuk viszont. Ha valaki például sokat jár focimeccsre, máris testestül-lelkestül definiálhatja magát kedvenc csapata szurkolójaként, és persze szappanopera-rajongó is lehet az ember, ha inkább úgy dönt, hogy a Barátok közt-öt nézi meg és éli nap mint nap. Az pedig, hogy a tévéhez való kötődés ilyen fokban válhat lételemünkké, nem is csoda, hisz a számítógép virtuális valóságát, a ránk zúduló reklámtömeget, a bármiféle termékként megvehető örök élet, boldogság, siker, ragyogás ígéretét is a legcsekélyebb gondolkodás vagy ellenállás nélkül fogadjuk el magunkénak.
"A kedvenc sorozathősökkel pedig egy idő után a családtagok sem tudják felvenni a versenyt, pontosan ugyanezért. A családtagot nem sminkelik olyanra, nem tanítanak neki beszédtechnikát, nem rendezik meg, hogy hatásos legyen a belépője - nagyon sok hátránnyal indul tehát egy élő ember: a virtuális figurákhoz képest ő lesz a 'hagyományos mosópor'" - mondja Cserne doktor.
És minél kevesebb az ember saját élete, annál jobban fog attól függeni, hogy mit mutatnak neki a tévében. Cserne személyes javaslata: inkább tanuljunk meg (újra) olvasni! Állítása szerint "a kereskedelmi televíziózás a középszer alsó szélét ünnepli, és folyamatosan szorítja mind lejjebb és lejjebb a szellemi színvonalat". Az biztos, hogy a hatás semmiképp sem az értelmiségi rétegen csapódik le, hisz kevés olyan történetet hallunk, hogy valaki, mondjuk, a Tudósklub résztvevőinek gyűjtene új szemüvegre.
A szappanoperáknál ellenben (amik a tévés műfajokon belül is alacsony presztízsűnek számítanak) több ilyen sztorit ismerünk: már a Barátok közt-nél is megesett hasonló, igaz, akkor nem egy szélhámos, hanem jóindulatú rajongók fejéből pattant ki az ötlet. Ők akkor Novák Lacinak kezdtek el egyforintosokat gyűjteni, amikor az csődbe ment a történet szerint.
És van persze a két klasszikus eset is, amit mindenki ismerni vél, bár valójában keveset tud róluk: Isaura felszabadítása és Esmeralda szemműtétje. Valószínűleg pusztán városi legendákról van szó - egy biztos, Isaura megszemélyesítője, Lucelia Santos annak idején ellátogatott magyarországi rajongóihoz is, akik megkönnyebbülten sóhajthattak fel, látván, hogy a rabszolgalány egész jó bőrben van. Egy korábbi tévés riportból pedig az derült ki, hogy valóban volt valamilyen gyűjtés, hogy Isaurát kivásárolják - csak éppen az adakozók mind nagyon idős emberek voltak, egy szociális otthonban.