Hajdú B. István: Mindig mindent kommentáltam

Hajdú B. Istvánt nemrégiben a leghitelesebb tévés személyiségnek szavazták meg a Blikk (és a Ringier többi lapjának) olvasói. Ennek apropóján beszélgettünk vele egy Liszt Ferenc téri kávézóban, de szó esett többek között a csatornák közti ugrálásról, az előre megírt poénokról, Esterházy Péterről és a "méltán világhírű" Tuskó Kupáról is, valamint arról, hogy miért került a nevébe a B. - ami ugyanúgy lehetne K. vagy Ty. is.

Mindig is sportriporter akartál lenni?

- Nyilván először világhírű focista akartam lenni, a 2002-es vb-döntőt az én gólommal kellett volna megnyerni a brazilok ellen, egy nagy szóló végén. Aztán persze hamar kiderült, hogy inkább szorgalmas és lelkes vagyok, mintsem tehetséges. Igazolt játékosként nagyon rövid ideig fociztam, de kipróbáltam más sportágakat is, például kerületi úttörő-olimpiai bajnok lettem sakkcsapatban. Pingpongoztam is, egy ízben megnyertem a méltán világhírű Tuskó Kupát - ahol a Tuskó a Téli Úttörőházi SportKupa Otthonülőknek rövidítése. A meccsek kommentálása úgy kezdődött, hogy apám csinált egy gombfocipályát még általános iskolás koromban, amit aztán cipeltem a hátamon az osztálytársaimhoz: különféle kupákat rendeztünk, azokat már mindig végig közvetítettem. Az 1982-es kameruni válogatottal rengeteg alufóliából készült trófeát nyertem, Tokoto révén a gólkirályi címet is begyűjtöttem. És hat-hét éves koromtól kezdve rendszeresen olvastam az egy szem sportújságot, mondhatni, így készültem a pályára. De amúgy is mindig mindent kommentáltam, például a magyarórákat is.

Szerethettek a tanárok.

- Elég sokszor kiültettek, ha nem is a szamárpadba, de jó előre - nem azért, mert olyan bunkó voltam, hanem mert úgy éreztem, kell egy kis színt vinni az óra menetébe. Gyakran humorosnak szánt megjegyzéseket tettem, amik jobbára derültséget okoztak, és általában tetszettek a tanároknak is - csak épp a tanítás menetét zavarták.

Mennyire építed a hitelességre az imázsodat, már ha van ilyen egyáltalán?

- Annyiban igen, hogy nagyon alaposan készülök a közvetítésekre. Ha valaki elveszíti a hitelét - vagy nem szerzi meg -, utána már nagyon nehéz dolga lesz. Ha egy futballrajongónak a kedvenc csapatáról három, felkészületlenségből eredő marhaságot mond valaki, akkor utána nagyon sok időnek kell eltelnie, mire az illető újra hinni fog neki. Ma már az a helyzet állt elő, hogy a sportközvetítések nézőinek egy része - főként az internetnek köszönhetően - igen komoly tudásszintet képvisel, egy Manchester United-rajongónak én már kevés újat tudok mondani a csapatról. Egész más a felkészülés egy közvetítésre, mint mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelőtt, hisz akkor még borzasztó nehezen lehetett begyűjteni az információkat. Ha megjelent itthon egy külföldi újság, és abban volt két mondat Fergusonról (a Manchester United vezetőedzője több mint húsz éve - a szerk.), és azt megbecsülte az ember, akkor tudott olyat mondani, hogy attól mindenkinek a füle kettéállt. Ma, amikor beütöd a keresőprogramba, hogy Sir Alex Ferguson, és az kiad háromszázezer találatot, elsorol a gyerekkorától az edzői filozófiájáig mindent, akkor már csak úgy tudok jót mondani, ha a helyszíni élményeimre támaszkodom, arra, amit én látok. Arról kell beszélni, amit nem láthat mindenki, hogy milyen volt az edzés a meccs előtt, ki milyen gesztust tesz vagy milyen grimaszt vág. A másik dolog, hogy igyekszem csak olyan dolgokat csinálni, amikhez értek - nem véletlenül nem közvetítek Forma-1-et vagy nem énekelek szilveszteri műsorban.

Ha az ember rákeres a nevedre az interneten, egyből kidobja a blogodat - ami valójában nem is a sajátod. Erről mit kell tudni?

- Tulajdonképpen egy sörgyár - amely a Bajnokok Ligáját is támogatta - kért fel, hogy írjak a külföldi útjaimról, illetve forgassunk is erről valamit. Jött velem egy szerkesztő-operatőr-vágó, Sztancsik Tamás, akinek már volt gyakorlata az ilyesmiben, a Kemény Dénes-féle vízilabda-válogatottról is készített nyolc-tíz perces etűdöket, Keménylegények címmel. Igazából az volt a nehézség, hogy túl sok minden nem történt ezeken az utakon, azon kívül, hogy odarepül az ember a helyszínre, elfoglalja a szállást, kimegy a stadionba, leközvetíti a meccset, visszamegy a szállodába és másnap reggel továbbutazik. Nem lehetett olyat csinálni, hogy mondjuk megnézzük a Pradót Madridban, mert négykor érkeztünk a városba, hatra pedig már a Bernabéu stadionban kellett lennünk.

Mikor vagy jelen ténylegesen a meccseken, és mikor közvetítesz itthonról?

- A Bajnokok Ligája meccsein mindig ott vagyok a helyszínen, a EuroSport2-n az angol bajnoki meccseket pedig mindig itthonról közvetítem. A Viasaton megy még a kézilabda BL, annak az itthoni mérkőzéseire, Győrbe, Veszprémbe, Szegedre elmegyünk, a külföldieket pedig egy stúdióból kommentáljuk. Az egész mérkőzés hangulatát nyilván jobban át tudja adni az ember, ha ott van, már csak azért is, mert többet láthat a meccsből - azt nézi, amit akar, nem pedig azt, amit egy képernyőn mutatnak neki. És persze más heti négyszer-ötször bemenni egy asztalnál nem sokkal nagyobb méretű stúdióhelyiségbe, mint a helyszínen lenni - aki volt már koncerten, az tudja, hogy más élmény a Rolling Stonest élőben hallgatni, mint ha otthon beteszel egy cédét.

A család hogy viseli az utazgatásaidat?

- Eltekintve a nagy világversenyektől, mondjuk az olimpiáktól - amiken 1996 óta ott vagyok -, nem utazom sokat. Illetve sokat utazom, de mindig rövid időtartamra: a TV2-nél most úgy megy, hogy kedd reggel felülök egy repülőgépre, és szerda reggel vagy délben már otthon is vagyok. Néha egyszerűbb eljutni Milanóba repülővel, mint autóval Nyíregyházára.

Több csatornán vagy jelen egyszerre. Egyikhez sem köt komolyabb szerződés?

- 2003-ban, amikor a Viasat megvette a Bajnokok Ligája közvetítési jogait, és rám gondoltak kommentátorként, akkor döntenem kellett, mert az addigi munkahelyem, a Sport1 azt mondta, vagy itt dolgozom, vagy ott. Én a Viasatot választottam, mert az csak huszonöt napra kínált munkát (amikor viszont kötelezően jelen kellett lennem), a maradék 340 napban azt csinálhattam, amit akartam. Ebben azért volt kockázat, az első évben nem is nagyon hívtak sehova, gondolom, azért, mert nem voltak tisztában azzal, hogy ilyen nyitott a szerződésem. 2004-ben aztán a Magyar Televízió elhívott az olimpiára, 2006-ban pedig az RTL Klubnak közvetítettem a foci vébét. Amikor most a TV2-höz szerződtem, rögtön közöltem velük, hogy nekem vannak aláírt szerződéseim - a Premier League közvetítésére az EuroSport2-vel vagy a kézilabda BL-re a Viasattal -, és ezeket szeretném is megtartani. A TV2 erre rábólintott, belátta, hogy egy sportriporternek nem kihívás, ha egy évben tizenöt-húsz focimeccset közvetít, egyébként meg nem csinál semmit.

A futballrajongók körében te vagy talán a legtöbbet idézett kommentátor, számos aranyköpésed kering a neten. Készülsz ezekre? Van, hogy előre megvan egy poén?

- Olyan nincs, hogy írogatom, nem nagyon készülök előre. Ettől függetlenül nyilván vannak olyan szituációk, amikről az ember úgy gondolja, hogy ha azok adódnak, akkor arra tud mondani egy szellemeset. Ha valakinek például az a neve, hogy Maki (japán csatár - a szerk.), akkor automatikusan viccet csinálunk belőle, kerülve persze az ízléstelenséget. Nekem egy olyan mondatom volt vele kapcsolatban, hogy "Ha kap, iszik Maki", de ehhez az kellett, hogy játsszon egy Maki nevű játékos, lecseréljék, és kérjen egy vizespalackot. Erre az esély azért viszonylag kicsi volt. Ugyanígy volt egy Babbel nevű német játékos, aki védekező középpályásként nagyon ritkán rúgott gólt - én elhatároztam, hogy ha egyszer mégis gólt rúg, és a nyakába ugranak, akkor azt fogom mondani, hogy "Itt van Babbel tornya". Amikor aztán tényleg gólt rúgott, úgy elfelejtettem ezt a beszólást, mint annak a rendje, mert a mérkőzés hevében nem arra koncentráltam, hogy kiről mit írtam fel. A munkám nagy része élő közvetítés, nem tudom előre, hogy mi fog történni: arra például nem lehet felkészülni, hogy a Bajnokok Ligája elődöntőjében, egy Arsenal-Villarreal meccsen berohan a pályára egy mókus, és a kamera két percig veszi, amint cikázik ide-oda. De igazából nem is egy stand up comedy műsorról van szó, nem az az elsődleges feladatom, hogy minél több poént mondjak egy meccs alatt - ha nem jut eszembe semmi vicces, akkor is egy korrekt közvetítést kell hallania a nézőknek.

Más sportkommentátortól van kedvenc megszólalásod?

- Nagyon sok kolléga van, aki szerintem jól közvetít, de senkitől nem tudok idézni. Az, hogy valaki ironikus, már Vitraynál vagy Gyulai Istvánnál is tetszett. Az erőltetett humort nem szeretem, és a felkészületlenséget sem. Ha valaki mondjuk a második félidőben azt mondja, hogy az elsőben járunk, az nyilván a dekoncentráltság miatt történik, de ha egy francia játékosra azt mondja, hogy spanyol, az már baj.

Legalább egy mellényúlásod neked is volt, még a kilencvenes évek elején: egy edzésre hitted azt, hogy az már a verseny.

- Igen, ez egy "szép" emlék. 1992-ben vagy 1993-ban történhetett, a pénteki esti sporthírekben, a Magyar Televízió Híradó-ja után - akkor még csak ez az egy adó volt, úgyhogy aki sportról akart hallani, az mind ezt nézte fél nyolctól. Este hétkor érkezett egy képanyag a kitzbüheli lesiklóversenyről - a Magyar Távirati Iroda eredményt ugyan nem közölt, de az ORF kiírta, hogy első a svájci von Grünigen, második ez meg az, úgyhogy betettük a híranyagba. Ha végiggondoltuk volna, biztosan rájövünk, hogy ez nem lehet az eredmény, hisz a versenyt a fennállása óta szombaton rendezik - de erre csak az adás után ébredtünk rá, amikor egy kolléga vagy néző odatelefonált, hogy ez csak a hivatalos edzés volt, a versenyt másnap rendezik. Akkor úgy éreztem, hogy megnyílik alattam a föld, és amikor kimegyek a Szabadság téri épületből, az emberek ujjal fognak mutogatni rám. Egész éjjel alig aludtam, szombaton pedig mondtam a szerkesztőnek, hogy mindenképp tegyünk be egy helyreigazítást. Erre aztán nem került sor, mert a versenyt végül ugyanaz az ember nyerte meg, mint az edzést.

Volt valami újabb keletű bakid is?

- Volt a pekingi olimpián is egy szituáció, ami szintén igen kínos volt, és amitől nagyon rosszul éreztem magam. Ott a Magyar Rádió csapatát erősítettem, és a rádió adásidejének vége előtt játszották a férfi páros tenisz döntőjét, ahol Federer és Wawrinka alkottak egy duót, az első két szettet meg is nyerték. Egy perccel voltunk az adásidő vége előtt, és mivel mindig a friss olimpiai bajnokokkal zártunk, bemondtam a svájci páros nevét. Hazamentem a szállásra, és ahogy bekapcsoltam a tévét, azt láttam, hogy Federerék játszanak. Elfelejtettem ugyanis, hogy a teniszben a döntőt három nyert szettre vívják, nem pedig kettőre. A harmadik szettet az ellenfél nyerte, úgyhogy rettenetesen szurkoltam Federernek és Wawrinkának, akik aztán meg is nyerték a mérkőzést. Persze, ha veszítenek, de közben magyar idő szerint 13.20-kor úgy hangzik el a rádióban, hogy Federer és Wawrinka lettek az olimpiai bajnokok, valószínűleg akkor sem indul tüntetés a Bródy Sándor utcában - de pont ezek a dolgok azok, amik a hitelességet nagyban veszélyeztetik, főleg, ha tömegével fordulnak elő.

Vissza szoktad hallgatni a saját kommentárjaidat?

- Nem, mert ahhoz, hogy visszahallgassam, az kéne, hogy meglegyen, hisz általában élő adásokról van szó - de nem nagyon szoktam saját magam rögzíteni. A Bajnokok Ligája döntői vagy a kosárlabda all-star gálák fel vannak ugyan véve, de nem azért, mert én közvetítettem azokat, hanem az események fontossága miatt. Ha ugyanaz a két csapat játszik még egyszer egymással, akkor vissza szoktam hallgatni - kvázi forrásként - saját magam. 2005-ben közvetítettem például a vízilabda-világbajnokság döntőjét, és várható volt, hogy magyar-szerb összecsapás lesz, úgyhogy meghallgattam az előző évi olimpiai döntőt (ami szintén magyarok és szerbek között játszódott), hogy megtudjam, kiről mit mondtam. Megőrzöm egyébként a közvetítési papírokat is, a lakásunk már kész raktár.

Faragó Richárddal együtt te vagy a FIFA videojátékok magyar hangja is. Mesélj erről egy kicsit, milyen ez a munka?

- Ez egy borzasztó dolog, ugyanis ez egy totális ellenközvetítés. Ha közvetítesz egy focimeccset, akkor látod, hogy mi történik, és kommentálod az eseményeket - itt pedig előre elmondod az összes lehetőséget, és bízol abban, hogy a számítógép a megfelelő helyre illeszti a szavaidat. A FIFA játékok hangját általában április-májusban vesszük fel, egy hónapon keresztül napi hat-nyolc órás munkával. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ember beül egy fal elé, ahol van előtte egy mikrofon, majd kap egy vastag paksamétát, amelyben le vannak írva mérkőzésen előforduló szituációk, például "jobb oldali szögletet végez el az éppen vezető csapat". És kérnek erre tizenöt variációt, amiből körülbelül kettő van leírva, a többihez csak annyi utasítás van, hogy "improv.", vagyis improvizáció. Amikor a hatodik órában jön egy olyan, hogy "a két riporter anekdotázik a Saint-Étienne stadionjáról", akkor a Faragó Ricsivel fel is adjuk, hisz még a város közelében sem jártunk soha, nemhogy a stadionban. A játék aztán szeptember-októberben kerül a boltokba, nyáron pedig tesztelik, vagyis rengeteg ember játszik vele - ekkor jönnek ki a hibák. Az első években például tipikus hiba volt, hogy Messit "fiatal tehetség"-nek neveztük, aztán rájöttünk, hogy ezt nem lehet, mert előfordul, hogy valaki a játékban már a 2014/2015-ös sorozatnál tart, és akkorra már Messi sem lesz fiatal. A játékkal kapcsolatban a legdöbbenetesebb egyébként az, hogy vannak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy én látom, amikor ők játszanak. Legalábbis számon szokták kérni rajtam, ha valaki alig lő mellé, én meg azt mondom, hogy "ilyet még a nagyanyám is tud".

A 3D-s tévézésben milyen lehetőségeket látsz? Már ami a sportközvetítéseket illeti.

- Mindenképpen látnék lehetőségeket, de az a baj, hogy nem az Egyesült Államokban vagyunk - pillanatnyilag még az sem tudjuk, hogy a 2010-es futball-világbajnokságot melyik csatornán nézheti az ember. Az olimpiákon van egyébként egy szoba, ahol néhány eseményt közvetítenek 3D-ben, én ott Sydneyben és Athénban is eltöltöttem egy fél órát, órát. Döbbenetes élmény, tényleg olyan, mintha ott lennél a kosárlabdapályán, vagy - ami Naganóban volt - egy alpesi sízővel együtt jönnél le a lejtőn. Az biztos, hogy olyan élményt ad, ami forradalmasíthatja a tévézést, de ez nálunk csak jóval később fog bejönni - nehéz elképzelni, hogy egy olyan faluban, ahol földi antennával fognak három csatornát, ott a 3D-vel fognak foglalkozni.

Említetted a 2010-es futball vb-t. Szerinted melyik csatornán lenne jó helyen?

- Azt gondolom, hogy vannak olyan sportprogramok, amelyek közvetítése a közszolgálati televízió feladatkörébe tartozik. A Magyar Televíziónak szerintem kötelessége lenne közvetítenie a labdarúgó-világbajnokságot - nyilván a sportosztály dolgozói ezt is szeretnék, de tudjuk, hogy itt nem erről van szó. Én mint tévénéző biztosan olyan csatornán szeretném látni a vébét, amit tudok is fogni. (A helyzet közben változott, az MTV kuratóriumának döntése szerint a csatorna nem adhatja el a közvetítési jogokat - a szerk.)

Mit nézel még a tévében, a sportműsorokon kívül?

- Jobbára sportot nézek, egyrészt mert érdekel, másrészt nekem ez is a felkészülés része. Ha most vasárnap játszik az Inter meg a Milan egy bajnoki rangadót, akkor nekem azt kutya kötelességem megnézni, mert egy hónap múlva az Intert meg a Milant is fogom közvetíteni a Bajnokok Ligájában - de ha nem így lenne, akkor is marhára érdekelne, hogy mi lesz az Inter-Milan meccs végeredménye. Egyébként nincs olyan sok műsor, aminek érzem a hiányát, hogyha nem látom. Egyetlenegy kivétel van, amit, ha tehetek, mindig megnézek, ez pedig a Beugró. Mondhatjuk, hogy Beugró-rajongó vagyok, az ott szereplő emberek tehetségét maximálisan elismerem, és képes vagyok egy-egy jelenetet hatodjára is megnézni, ha éppen ismétlik valahol.

Futball témájú szépirodalmat olvasol? Mondjuk Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című könyvét vagy Mándy Iván novelláit.

- Olvastam Esterházyt, de például Moldova is írt a fociról; meg aztán vannak külföldi szerzők is, elég csak Nick Hornbyt említeni. De ezeket a könyveket nem azért olvasom, mert sportriporter vagyok, hanem azért, mert érdekel maga a téma, ráadásul ezek az írók bizonyos helyzeteket olyan tökéletesen tudnak visszaadni, ahogyan én sosem leszek képes.

A Ringier Kiadó közvélemény-kutatásán te lettél a leghitelesebb képernyős. Milyen érzés?

- Ez egy felmérés volt, nem kérdeztek meg olyan túl sok embert, talán 850-et. Érdekes, hogy nagyon sok sportkommentátor végzett a lista élén, talán azért is, mert a sporthoz - főleg a futballhoz - mindenki ért itt Magyarországon. Nyilván, ha tizenötödiknek kerülök ki a sportriporterek közül, az nem lett volna jó érzés - de nem is a sorrend volt annyira fontos, hanem az, hogy én 92 százalékos aránnyal nyertem, ami durván azt jelenti, hogy tíz emberből kilenc elhiszi, amit mondok. Most már csak azon kell dolgozni, hogy a maradék nyolc százalékot is magam mellé állítsam - ők bizonyára vagy nem ismernek, vagy azt gondolják magukban, hogy nekem ez a pofa ne magyarázzon.

Annyit árulj még el, hogy a B. mit jelent a nevedben.

- Az égvilágon semmit nem jelent. 1991-ben a Magyar Televízió akkori sportosztályvezető-helyettese, Palik László adott át nekem egy levelet - amely egyébként a mai napig megvan otthon -, melyben a debreceni városi tévé egyik vezetője, Hajdu István kérte, hogy a sportosztály ifjú dolgozója - mármint én - változtasson nevet. Én fel is hívtam akkor az illetőt, hogy alkudjunk meg, hiszen ő rövid, én meg hosszú ú-val írom a nevemet, de azt mondta, szerinte ez nem válik el annyira. Ilyenkor pedig az a szabály, hogy aki később kerül a szakmába, az valamilyen módon megkülönbözteti magát - úgyhogy beletettem a nevembe egy b betűt, de ugyanúgy rakhattam volna k-t az elejére vagy ty-t a végére.