Író és kamuhős: New Yorkban minden előfordulhat

Író és kamuhős címmel indul a Bored to Death március 30-án az HBO-n: a sorozat egy íróról szól, aki - hogy életébe egy kis változatosságot vigyen - magándetektívnek áll. A központi figurát Jonathan Amesnek hívják, mint ahogy a sorozat alkotóját is, aki viszont nem önmagáról mintázta a karaktert. Az író többek között a meglepő névválasztásról és a detektívszakma szépségeiről beszélt egy 2009-es interjúban: az HBO Magyarország az angol nyelvű leiratot bocsátotta rendelkezésünkre, így a szöveg elsőként az [origo]-n olvasható magyarul.

Ki valójában Jonathan Ames? Hogy volt ezzel a névválasztással?

- Évek óta írok regényeket, újságíróként viszont a tényekkel foglalkozom. Valahányszor megírok egy fiktív történetet, az emberek azt gondolják, valós eseményeken alapul, a cikkeimről pedig sokszor azt hiszik, hogy én találtam ki az azokban leírtakat - egyszerűen nem tudtam győztesként kijönni ebből a helyzetből. Aztán eldöntöttem, hogy inkább játszom ezzel egy kicsit, így a Bored to Death című novellámban Jonathan Amesnek neveztem el a főhőst. Cervantes már tett hasonlót a Don Quijoté-ban, mint ahogy Philip Roth vagy Paul Auster is - tulajdonképpen az olvasói élménnyel játszanak mindannyian. Nem alkalmazom minden művemben ezt a technikát, de az utóbbi időben sokszor szórakoztam ezzel. Most nagyon furcsa érzés, hogy Jason Schwartzman engem játszik, bemegyek a vágószobába, és egy másik embertől hallom: "Jonathan Ames vagyok". Mit tettem a nevemmel? - kérdezem magamtól ilyenkor. Bizonyos értelemben persze tetszik is a dolog, hisz mindnyájunkban több réteg van, valahogy természetes ez a zavarodottság.

Kezdettől fogva Jason Schwartzmant szánta a szerepre? (A színészt többek között az Utazás Darjeelingbe című filmből ismerhetik a nézők, ott szintén írót játszott - a szerk.)

- Igen, ő volt az első jelöltem. Egyszer már eljátszottam magam egy pilotban, amit öt évvel ezelőtt írtam, de nem voltam felkészülve a szerepre, most inkább átadtam másnak. Jasont azért választottam, mert azonfelül, hogy csodálatos színész, zenél is, gyönyörű dalszövegeket ír. Igazi művész, zenész volt, mielőtt színész lett, azt gondoltam, könnyen megtalálja az utat egy író figurájához. Van benne egy nagy adag bölcsesség, és fantasztikus motorja a show-nak: az emberek megőrülnek körülötte, de ő csak megy tovább - kíváncsi, mindenre rácsodálkozik, néha nagyon okos, néha zavart, de tényleg elviszi a hátán a produkciót.

A karakter megszállottja a nyomozásnak. Mennyire válik detektívvé?

- A történet egy fura kevercs, amiben a komédiából és a Philip Marlowe-féle elemekből is van jócskán, de korántsem azért, mert ki akartam gúnyolni a magánnyomozós sztorik műfaját. Többről szól ez, mint a valóság és a fantázia összeütközése, amiről beszéltem - New Yorkban tényleg előfordulhat, hogy egy fiatalember felad egy hirdetést a Craiglistben (mint ahogy a sorozat főhőse teszi, itt hirdeti magánnyomozói tevékenységét - a szerk.), mire felhívja valaki, és a dolgok történnek maguktól. Az igazi detektívjelenetek sokkal stilizáltabbak a sorozatban, de csak azért, mert ezek a főhős fejében játszódnak: amikor a hotel előtt cigarettázik, az egy klasszikus beállítás, de persze ő marihuánát szív, aztán pedig majd megfullad a köhögéstől. A saját vágyam mindig az volt, hogy hős legyek. Szeretem Philip Marlowe-t, olyan akartam lenni, mint Marlowe, odavágni, keménynek lenni, meginni egy méregerős kávét, miután fejbe vertek - erre még csak nem is kávézom.

Miért vonzzák ennyire a detektívek?

- Azt hiszem, a magánnyomozó figurája afféle Szent Grál az írók számára - egyszerre halandó és hős, különösen abban a formában, ahogy Raymond Chandler mutatja. Ez engem is megérintett, mindenképp írni akartam egy detektívsztorit. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a rejtélyek megoldása a történetmesélés alapeleme - ezt ki is fejtem a harmadik epizódban, amikor arról van szó, hogy Ödipusz volt az első detektív a világirodalomban. Az ember mindig azt próbálja kitalálni, hogy mi fog történni a későbbiekben. Miért ne lehetne, hogy a főszereplő is ezt tegye? Olyasmi ez nála, mint amit Don Quijote csinál: elolvassa az összes művet arról, hogyan viselkednek a lovagok - a mi emberünk közben Raymond Chandler és Dashiel Hammett könyveit bújja. Ugyanúgy a fejébe veszi, hogy detektív lesz, mint ahogy Don Quijote mindenáron lovag akar lenni. Ilyen az, amikor az irodalomtól válik őrültté az ember.

Regényeket és újságcikkeket ír, képregényeket is rajzol, most pedig a tévé is bejött az életébe. Hogyan találja meg az egyensúlyt?

- Ez olyan darwini dolog: sok mindent kell csinálnom, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, és ne kelljen a szüleimmel élnem - nemsokára tanítani is elkezdek. Amióta elköltöztem otthonról, nincs egyébként tévém, mert New Yorkban fizetni kell a kábelért, azt pedig soha nem engedhettem meg magamnak. Az irodalom alapelveiből azonban sok mindent át lehet ültetni a tévére. David Mametnak van egy nagyszerű mondása a jelenetírásról: kezdd el későn, fejezd be hamar. Alapvetően ez az élet nagy szabálya: ugorj bele a dologba, aztán szállj ki, mielőtt megunnád.