Kembe Sorel-Arthur: Beszólogatnak most is, de nem érdekel

A kongói apától és magyar anyától származó Kembe Sorel-Arthur azzal keltett feltűnést 2004-ben, hogy megalapította a kongói vívószövetséget, és annak egyetlen tagjaként kijutott az athéni olimpiára. A sportolót aztán a tévé is felfedezte, jött a 8 perc a konyhában, majd a Duna TV több műsora, jelenleg a Kikötő, a Divathét és a Duna mozi, valamint szó van egy dokumentumsorozatról is, amely a rabszolgaság történetét dolgozná fel. A műsorvezetővel a Művész kávéházban beszélgettünk, ahol Fekete Pákóról, Cookyról, a kongói hagyományokról és a társadalmi szerepvállalásról is esett néhány szó.

Hogy volt ez a kongói vívószövetség-sztori? Van más tagja is?

- Amikor ezt kitaláltuk, nagyon nagy lendülettel kezdtük el csinálni: az edzőm, Decsi István is mondta, csináljuk meg rendesen, nem akarta hazavágni a szakmai hírnevét. 2003-ban aztán meg is alakult a vívószövetség, azóta viszont egy kapavágás sem történt ott. Még mindig kapják a támogatást a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól, Nemzetközi Vívószövetségtől, de mindenki Pierre Cardin-öltönyt vesz belőle, meg olyan újgenerációs mobiltelefonokat, amikre még alkalmatlan az afrikai hálózat, de lehet velük villogni. Én a saját költségemen küldözgettem ki nekik vívófelszereléseket, amikről azt se tudják, hogy hol vannak. Rengeteget veszekedtem velük, de itthonról nem nagyon tudok mit csinálni. Azért kár, hogy befuccsolt az egész, mert Afrikában gyakorlatilag két kiugrási lehetőséged van: vagy politikus leszel vagy sportoló. Nagy bűn nem megadni a lehetőséget a gyerekeknek, akik pedig százával tolongtak a katonai akadémia udvarán, amikor egyszer csináltunk ott egy vívóbemutatót.

A tévés karriered a 8 perc a konyhában című műsorral indult el. Honnan jött az ötlet?

- Az olimpia után felhívott egy ürge, aki gyártott akkor a Magyar Televíziónak egy műsort (ez volt a Mit főzzünk ma?), és mondta, hogy csinálna velem egy adást, amiben valamilyen kongói ételt kellene elkészítenem. El is mentem, és volt ott egy séf, akivel tök jól elszórakoztunk, amellett, hogy közben főzőcskéztünk. Tőle jött az ötlet, hogy állandó vendége legyek a műsornak, úgyhogy hetente egyszer szerepeltem itt. 2007-ben lehetett aztán, hogy a Viasatnál kitalálták, elkezdenek saját műsorokat készíteni, és megkeresték a korábbi műsor gyártóját, hogy kéne egy ilyen főzőshow-t csinálni, heti öt adással - ez aztán ment is egy évig, másfél évig, de nem volt ebben különösebb perspektíva.

Szeretsz is főzni?

- Most már igen. Tulajdonképpen a műsorban tanultam meg főzni, előtte semmi közöm nem volt ehhez a dologhoz, nem is nagyon érdekelt. Tobai Robi volt a séf, akivel mindig jól elvoltunk, de néha lecseszett, hogy nem csinálok semmit. Aztán valahogy belerázódtam, végül is ez is egy szakma - ha valaki nem teljesen retardált, előbb-utóbb ráragad valami, egy év alatt meg pláne. Úgyhogy most már otthon is főzőcskézgetek.

A Divathét-tel is így van? Mennyire érdekel a divat?

- Én régen modellkedtem, tizenhét éves koromban kezdtem el. Volt egy ügynökség, ahova le voltam szerződve, Náray Tamással dolgoztam jó sokat: főleg divatbemutatók voltak, fotós munka viszonylag kevés. Aztán egy idő után abbahagytam, elkezdtem tanulni meg táncolni. A Divathét külső gyártású műsor a Dunán, a gyártóját a modellkörökből ismertem korábbról. Amikor bejött a Duna tévéhez az ötletével, a csatorna kérte, hogy az egyik emberüket futtassa a műsorban - voltunk ott páran, ő meg engem választott. Tudomásom szerint jelenleg ez Magyarország egyetlen divatműsora, de az is lehet, hogy Európáé - persze a tematikus divatcsatornákat leszámítva. Hetven országban látható, és elég sok pozitív visszajelzés érkezik mindenhonnan - persze van negatív is, de ezek is csak segítenek a fejlődésben. Azért van még min dolgozni, szeretnénk kijutni minden divathétre, ami csak van a világon. Tisztában vagyok vele, hogy ez rengeteg pénzt igényel, de remélem, hogy sikerül olyan partnert találni, aki lát bennünk perspektívát.

A Világkikötő Kongóról szóló részét te készítetted. Milyen volt a forgatás?

- A két fővárosban forgattunk, a demokratikus Kinshasában, illetve Brazzaville-ben. Kinshasától ezer kilométerre éppen lőttek, ami nem érezhető közvetlenül, közvetve viszont nagyon is. A fővárosban rengeteg katona volt az utcán, úgy forgattunk, hogy leraktuk valahol a statívot, és két perc múlva húsz ember állt körülöttünk géppuskákkal. 1600 dollár úgy ment ki a zsebünkből negyvennyolc óra alatt, mint a szél - le kellett fizetni a katonákat, mert különben azt állították volna, hogy kémkedünk. Mondjuk mutassanak nekem egy olyan kémet, aki az utca közepére rakja le a kameráját. Amikor átmentünk a másik Kongóba, az már hazai terep volt. Sok rokonom lakik ott, apámék tizenhárman voltak testvérek.

Edzőjével, Decsi Istvánnal a tuniszi kvalifikációs verseny után

Te viszont egyedüli gyerek vagy. Nem hiányzik az afrikai családmodell?

- De, csakhogy ott teljesen más a ritmus. Elmegy egy nap, kajálunk, elvagyunk, itthon viszont mit csinálsz annyi gyerekkel? Afrikában nem szedik össze az emberek a civilizációs betegségeket, nem azért, mert nincs civilizáció, hanem mert távol áll tőlük ez a tempó. Ott nincs gyomorfekély, csak malária, de az meg mindig is volt.

Csináltál egy riportfilmet a Toto együttes énekes-gitárosáról, Steve Lukatherről is. Ez saját ötlet volt?

- Tavaly nyáron ment az Est neked című produkció, annak a folyományaként csinálhattam különféle exkluzív interjúkat, például Lukatherrel és Mike Sternnel. Ami saját kezdeményezésem volt, az még 2008-ban volt, amikor itt járt Omara Portuondo, a Buena Vista Social Club énekesnője. Kitaláltam, hogy kellene vele csinálni egy beszélgetést, de amikor felhívtam a produkciós céget, amelyik idehozta, azt mondták, hogy a nő soha nem ad interjút. Felhívtam erre a kubai követséget, ahol elsírtam a bánatomat, és megadták a turnémenedzser számát, vele aztán le tudtam szervezni az interjút. Bevonultunk a szállodába, Omara pedig nagyon készséges volt, azt mondta, ha ötven évvel fiatalabb lenne, akkor már rám startolt volna. Az interjú végén megkért, hogy mondjak neki egy olyan magyar dalt, amit mindenki ismer, nekem meg a Tavaszi szél jutott eszembe, amit már Freddie Mercury is elénekelt itt. Az egyik munkatársunk, egy rendező tudta is a kottáját, lejegyezte neki. Este elmentem a koncertre, ahol a visszataps után Omara a kis fecnivel a kezében jött ki, és elénekelte a Tavaszi szél-t. Aztán Marosvásárhelyen, a Félsziget fesztiválon volt még egy nagy élményem, akkor a Prodigyvel csináltam interjút, ami azért volt fontos, mert a gimnáziumban az ő zenéjükre őrjöngtem. Amikor ott ültek velem szemben, alig tudtam megszólalni, pedig nem vagyok az a beszari típus.

Az élő adásokat hogy viseled?

- Az első élő adásom olyan élmény volt, amit nem kívánok senkinek. Ez a Kikötő-vel volt, a 2009-es Filmszemle után egy stúdióbeszélgetés a díjazottakkal - izzadtam, mint a ló, zabszem volt a fenekemben. A második már nem volt olyan rossz (legalábbis remélem, kívülről is így tűnik most már), az első is igazából csak azért, mert nem tudtam, hogy mire számítsak.

A 8 perc a konyhában forgatásán

Tervezel most valami új műsort?

- Műsorterv mindig van, az Európai Unió egyik alapjánál most pályáztam is egy dokumentumsorozattal, márciusban lesz meg az eredmény. A rabszolgaság történetéről szeretnék csinálni négy részt, ami keményen utazós munka: kezdődik Szenegálban és Ghánában, aztán jön Kuba, Brazília, Haiti, az Egyesült Államok. És persze az utóhatásokra is kitérnék, mert például nincs az Eiffel-torony, ha nincs rabszolgaság. Nem hagyományos dokumentumfilm lenne, hanem dramatizált, megírt történettel, egy ember keresi benne a gyökereit. Ha megnézed az első részt, abban vannak elejtett morzsák, hogy miért kell megnézni a következőt. A Duna elvileg befogadná a produkciót, de ha nem kapunk rá pénzt, akkor nem lesz belőle semmi. Nem olcsó úgy sem, hogy viszonylag kevés emberrel mennék, két operatőrrel meg egy spanyoltolmáccsal, mert én csak angolul meg franciául beszélek.

Neked személy szerint mennyire fontosak a gyökereid? Van például olyan kongói ünnep, amit itt is megtartasz?

- Kongó katolikus ország, úgyhogy nagyjából ugyanazok az ünnepek, mint nálunk, annyi van csak, hogy nem tartunk névnapot. Kongói ételeket szívesen csinálnék többet, de itthon nem lehet alapanyagot kapni, csak Bécsben meg Párizsban. Most menjek el piacra Párizsba?

Szoktad nyilatkozni, hogy gyerekkorodban sok atrocitás ért a bőrszíned miatt. Mennyire tartod fontosnak a társadalmi szerepvállalást, mondjuk, hogy nyilvánosan fellépj a rasszizmus ellen?

- Fiatalkoromban valóban sokat verekedtem, ma már szerencsére nem kell - néha be-beszólogatnak most is, de nem érdekel. Bombera Krisztinával pont most csinálunk a Nők Lapjába egy fotósorozatot, ami a rasszizmus ellen szól, de az ilyen konkrét akciók viszonylag ritkák. A társadalmi szerepvállalás viszont annyiban fontos, hogy lássanak minket. Van egy nem túl okos, nigériai származású közszereplő a magyar médiában: hogy egy sztereotipizált világban még előreküldünk egy ilyen szerencsétlent, aki azt sem tudja, hogy kihasználják, az nem tesz jót senkinek. Igazából nem is ő tehet róla, hogy bohócként futtatják, azok tehetnek róla, akik őt nyomják. Aki színesbőrű, azt itthon furcsa módon sosem ábrázolja komoly embernek a bulvármédia. Ezzel erősen sztereotipizál és táptalajt ad egy csomó sokkal rosszabb dolognak. Igenis van olyan afrikai, aki nem hülye, aki normális dolgokat csinál úgy, hogy közben szórakoztat. Én is addig voltam jó, amíg az ügyeletes bohóc szerepét felvállaltam, de amikor a Madarász utcai gyermekklinikának szerveztünk karácsonyi ajándékot, azt már senki sem akarta megírni. Ez ellen próbálunk meg tenni a másik oldalról: próbálunk normális dolgokat csinálni, hátha ez erősebb lesz egy idő után.

És Cookyról meg a borzalmas akcentusáról mit gondolsz szakmailag?

- Ő egy érdekes színfolt, szerintem amíg a nézők megértik a beszédét, addig nincs baj. Nem azt mondom, hogy jobban beszél magyarul, mint az apám, aki itt van 1972-73 óta, de jóval pörgősebben megy neki, mint a faternak.

Omara Portuondóval

Az édesapád hogy került ide?

- Idejött tanulni, ahogy akkoriban sokan, csak éppen ő nem orvosnak vagy mérnöknek készült, hanem nyomdásznak. Aztán jött a szerelem, és itt maradt.

Színházban már láthattunk, sorozatszereplésre nincs kilátás?

- Eddig még nem hívtak. A színház is csak úgy jött magától, nem volt benne semmi tudatosság, igazából soha nem akartam ilyesmivel foglalkozni. Azt is az olimpiának köszönhettem, Vujity Tvrtko csinált a Napló-ba egy adást Athénról, amit Tordy Géza is látott. Az Egy csepp méz-hez keresett olyan szereplőt, aki beszél magyarul, és van egy kis színe, úgyhogy kapóra jöttem neki. Felhívtak, és mire leszálltam a gépről, már várt is a színházban a szövegkönyv meg a szerződés. Azóta kaptam hideget-meleget, mivel nem vagyok színész, de ez pont egy olyan szerep volt, amibe beleillett a karakterem. Jelenleg amúgy az Őrült nők ketrecé-ben játszom a Játékszínben.

Igazából minek tartod magad?

- Homo sapiensnek, aki mindent megtesz azért, hogy abból éljen, amit szeret. Nem tudom eldönteni, én azt mondom, hogy mindenkinek vannak lehetőségei, amikkel vagy él vagy nem.

Művelődésszervezőként végeztél, dolgoztál valaha a szakmában?

- Soha, itthon ugyanis senki nem veszi komolyan. A másoddiplomát Nizzában csináltam meg, ahol a tanár úr Maseratival közlekedett, ennyi a különbség szakma és szakma között.

Pont mostanában jelent meg rólad egy cikk az interneten, aminek az volt a címe, hogy Az ember, aki sosem ér célba. Ebben azt kritizálták, hogy sok mindent csinálsz, de semmiben sem vagy igazán jó.

- Be is pereltem az oldalt, nem szeretném, ha a sztereotípiákat erősítené, és baromságoknak adna táptalajt. Ez becsületsértés az én szememben, és a képmásommal való visszaélés. Vannak kritikák, amik megalapozottak, leírják rendesen, hogy mi nem tetszik nekik a munkámban - ha ilyet olvasok, még azt is mondom, hogy basszus, igaza van. De ha csak l'art pour l'art bombáznak, azzal nem tudok mit kezdeni. A Duna televízió - akárki akármit mond - egy presztízscsatorna, és mivel itt vezethetek műsort, úgy gondolom, hogy célba értem. Nem kizárt, hogy lesznek más célok is az életemben, de amikor Africafé címmel rádiós műsort vezethetek a RádioCafén, televíziós műsort vezethetek a Duna TV-n, és színházban is szerepelhetek olyan mogulokkal, mint Balázsovits Lajos és Tordy Géza, akkor célba értem. Ez nem olyan cél, mint mikor egy televíziós műsor rongybabájaként visszatérsz a rendes életedbe és xanaxon élsz, mert nem érted, hogy miért nem ír már rólad a bulvársajtó egy szót sem. Nem olyan célbaérés, mint amikor Dubaiból hazatérve azt hazudod itthon, hogy csak táncolni voltál kint, de közben nem a saját társadalmi közegedben, hanem öt lépcsőfokkal magasabban alig kapsz levegőt. Én tényleg úgy érzem, hogy célba értem.

A Miss Afro szépségverseny konferansziéjaként

A tévében miket nézel? Van kedvenc sorozatod?

- Az HBO-n ment Az elit alakulat, azt nagyon szerettem - de nem vagyok nagy tévénéző, inkább filmeket szerzek. Magamat is vissza szoktam nézni, de csak egy- kéthetes csúszással, addigra már van egy kis rálátásom a munkámra. Addig talán kritika is érkezik, annak tudatában nézem - ha frissen látom, akkor még nagyon bennem van az egész, és rögtön anyázok. Muszáj ez a kontroll, mert nem tanultam a műsorvezetést. Persze sokat számít a rutin, az első alkalommal még négy óráig vettünk fel annyi felkonfot, ami ma már tizenöt perc alatt megvan. A Duna tévénél az első bejelentkezésem ráadásul egy nagy rendezvényről, a francia utcabálról történt és baromira zavart, hogy mutogattak rám a tömegből, amikor felismertek.

Sűrűn van ilyen? Próbálnak haverkodni az utcán?

- Amikor a főzőműsort csináltam, előfordult, hogy a taxisok megkérdezték, hogyan is kell megcsinálni az aznapi kaját. Én meg soha nem tudtam válaszolni, mert egyszerre tizenöt adást vettünk fel, nem tudtam, hogy aznap melyiket adták a tévében. Mióta a Duna tévénél vagyok, nem nagyon szoktak megállítani, talán egy másik réteg az, aki ezeket a műsorokat figyeli, és persze itthon kevesebben is nézik. Ha kimennék mondjuk Marosvásárhelyre, lehet, hogy más lenne a felállás, mert ott azért dübörög a Duna tévé.

Annyit árulj még el, hogy a Sorel név jelent-e valamit magyarul.

- Nem hiszem, hogy jelent bármit is, valakinél keresztnév, valakinél vezetéknév, és van nő is, akit Sorelnek hívnak. Van ugye a Vörös és fekete főhőse, Julien Sorel, az egyik francia király (VII. Károly - a szerk.) szeretőjét pedig Sorel Agnésnek hívták. Régen azt mondták, hogy magyar állampolgárnak magyar neve legyen, de apám hallani sem akart erről: azt mondta, inkább nem lesz nevem, mint hogy mondjuk József legyek. Aztán kompromisszumként kaptam második névnek az Arthurt, ami már magyarosabb hangzású.