Jáksó László: A változatosság csak jót tehet a Heti Hetesnek

Jáksó László éppen tíz éve vezeti a Heti hetes-t, és ez idő alatt egyetlenegyszer hiányzott csak a felvételről. A műsorvezetővel a többi taghoz és Csiszár Jenőhöz való viszonyáról, Bajor Imre betegségéről és az ázsiai lányokról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy miként éli meg, ha idegenek fotózzák az utcán. Vitray Tamástól sokat tanult, az Argo-ban minél megalázóbb szerepet akart, és csak a kozmetikus lányok miatt lett rádióműszerész.

Bajor Imre betegségéből mit láttál?

- Őszintén szólva, semmit. Sőt - mivel én vagyok a legrugalmasabban hívható tagja a társaságnak -, a pofámba robbant ez az egész, két napja hívogat mindenki, hogy mit tudok, mit nem tudok. Semmit nem tudok. Effektíve az újságokból tudtam meg azt is, hogy Imi nincs jól. Tudom, hogy ez kikerülésnek meg tompításnak tűnik, de ha kicsit kutatunk az emlékeinkben, láthatjuk, hogy a Heti hetes-ben eddig is váltották egymást a tagok. Kicsit pihent valaki, vagy épp más munkája akadt - ilyenek eddig is voltak. Hogy az Imi esetéből hogy lett most ilyen elméletgyártás, azt nem tudom.

Te viszont nem vagy pótolható, nem lehetsz soha beteg; volt már, hogy kórházból közvetítettél.

- Hát igen, a műsorvezető az műsorvezető, Ónodi Gyuri (a Heti hetes producere - a szerk.) ki is adta parancsba, hogy ne érjen baleset. Azt hiszem, a tíz év alatt, amit itt töltöttem, egyetlenegyszer hiányoztam; az is csak azért volt, mert aznap törtem el a karomat, és épp fájdalomcsillapítókkal teletömve feküdtem a balesetin. Azért a tíz év alatt így is történt egy-két dolog: volt olyan, hogy jártam egy lánnyal, pont egy elég viharos kapcsolatom volt, úgy hetente kétszer szakítottunk. Akkor még csütörtökön volt a a Heti hetes felvétele, és amikor az a szakítás épp csütörtökre esett, akkor én sem voltam a topon. És így ültem ott, amikor mellettem a Verebes megkérdezte, még az indulást jelző szignál előtt: "Megint szakítottatok?" Mondtam, hogy igen, és akkor valami nagyon édes, megbocsátó hangsúllyal azt mondta: "Hülyék". És akkor jöttem rá, hogy minden korban más lehet a stressz forrása: ha például a gyerekem elmondja, hogy attól fél, másnap felelni fog az iskolában, azt kívánom, bár nekem is csak ennyi bajom lenne. Azt hiszem, minden korosztálynak már annyival több baja van, hogy kérné vissza a korábbiakat. Nem vagyunk egyidősek a Bajorral, de pont átmentem én is ezen az önbizalomhiányos, megrettenéses negyven éven, és azt gondolom, hogy e fölött már csak egyre több probléma van.

Ónodi György nyilatkozta az [origo]-nak, hogy behoz új arcokat, fiatalítja egy kicsit a Heti Hetes-t: beül például Kormos Anett vagy Varga Livius. Miben fog változni a műsor szerinted?

- Magamtól azt gondolnám - mint általában szerintem mindenki, aki egyáltalán tölt időt azzal, hogy a Heti hetes-en gondolkodjon -, milyen jó lenne, ha mindent megkavarnánk, persze, álljunk a fejünk tetejére, a változatosság csak jót tehet a műsornak. Közben viszont ismerem a felmérések eredményeit meg Gyuri véleményét: pont a Gyuri mondta annak idején, hogy nem kell állandóan bővíteni, vagy legalábbis okosan és óvatosan kell bővíteni. Van is neki erre egy példabeszéde: "Születésnapomat ültük, és anyám a kedvenc ételemet, a mákos tésztát főzte, de tett bele egy kis zsályát is, mert hát mégiscsak különleges az alkalom. És minden kurva jó volt, csak az a rohadt zsálya ne lett volna." Tehát, ha sok új név van, akkor azt a nézőközönség feltehetőleg nem azzal honorálja, hogy baromi kíváncsi lesz, hanem inkább azzal, hogy már nem bízik bennünk. Miközben lázadóknak hisszük magunkat, nagyon is begyöpösödött fazonok vagyunk, legalábbis a média tekintetében. Volt azért persze korábban is fiatalítás: amikor például a Verebes otthagyott bennünket, mindenki azt mondta, hogy ő pótolhatatlan, sőt a Havas távozásával együtt hatalmas érvágás. És akkor jött a Hajós, és jött Hajdu Steve, akik ma már igencsak az alapcsapat tagjai.

A Heti hetes-nél mennyire a műsor része az, hogy folyamatosan cikiznek a többiek?

- Nincs a műsornak nagyon háttere. Sem ilyen, sem olyan, amit sokat tépegettek, és a parlamentig is eljutott, hogy kik ülnek mögöttünk, kik felügyelik a produkciót. A főszerkesztő felügyeli, meg az RTL Klub. Nincs olyan, hogy ki lennének találva stratégiák: ez egy baráti társaság, ez a modell. Ha valaki beleesik arccal a tortába egy születésnapi ünnepségen, akkor ti sem csak akkor röhögtök fel, hanem az illető valószínűleg a következő két évben is kapja az oltást. Pontosan ugyanez a kémia működik a Heti hetes-ben is, ugyanez a panelesedés fogható meg, jó értelemben: volt nagyon sokáig például a "Szeretem a focit!" vagy a fókautánzás, de aztán kikopnak ezek.

A Heti hetes tagjaitól egy mongol lányt kaptál most a születésnapodra. Mi a háttérsztori?

- Igen, kaptam egy félmongol lányt, a Gyuri ötlete volt. Az ázsiai dolognak van egy komoly síkja, meg van egy marháskodós, utóbbit mindenki ismeri a műsorból. A komoly síkja az, hogy volt az életemben ázsiai lány, ázsiai barátaim is vannak, és azt figyeltem meg, hogy az ázsiai emberek nagyon másként gondolkodnak, mint mi. A tőlünk legtávolabb eső gondolkodásmódot a kínaiaknál figyeltem meg, akik nagyon érdekes nép, és nagyon szuverének is, egytől egyig büszkék arra, hogy kínaiak. A többi ázsiainál megvan az alkalmazkodás képessége: az itt élő vietnamiak kis túlzással már magyarok, de a kínaiak itt is kínaiak maradnak. Vagy mi jöttünk a Marsról, vagy ők, de nem nagyon értjük egymást: ha beszéljük is egymás nyelvét, a beszélgetés nagy része azzal megy el, hogy megpróbáljuk kitalálni, mire gondolt a másik. Engem pedig annyira érdekel a kommunikáció, hogy megdöglöm a kínaiakért és úgy általában, az ázsiaiakért, mert ott még bőven van mit tanulnom. A magyar embereket többnyire értem - nem mintha annyira egyszerűek lennének, de közöttük nőttem fel -, a kínaiak egészen mások. Ezért keresem az ázsiaiak társaságát, ezért szeretnék minél többel összeismerkedni, beszélgetni velük, szó nincs arról, hogy feltétlenül a szexre mennék rá.

.

A televíziós rendező szakon Vitray Tamás is tanított. Készítettél akkoriban komoly anyagokat is?

- Csak komoly anyagokat csináltunk, gondolhatod, hogy Vitray nem a "Hogyan kell faarccal vicceket mesélni?" című kurzust tartotta. Ezzel együtt nagyon is sokat tudok használni abból, amit tőle tanultam, mert nem azt tanította, hogyan legyünk nagyon komolyak, és nem is azt, hogyan legyünk olyanok, mint ő. Gyakorlati tantárgy volt, általában kellett csinálni valamit, és ő mindig elmondta, mi a baja az adott anyaggal. Én a videoklipek felé csaltam mindent, ő pedig egy iszonyatosan zavaró bevágásomra megkérdezte egyszer, hogy azt meg miért raktam bele. Mondtam, hogy nem tudom. Azt az arcot sosem felejtem el: "Nem tudja?" - kérdezte, nagyon kínosan kivárt, majd azt mondta, "Na jó, menjünk tovább". És azóta nem csinálok semmit, amit nem tudok megindokolni, él bennem a Vitraytól kapott tudás.

Arról mit gondolsz, hogy Benkő Dániel vette át a Kész átverés-t, ami a te műsorod volt egy időben?

- Nem követem ezeket. Csókoltatom innen is, és örülök, azt gondolom, hogy kurva sok hely van a fiataloknak meg a nem fiataloknak is, mindenkinek. Vannak sokan, akik jók, csak megijednek, mert hát az én szakmámban sem divat ám az önbizalom: nagyon sok magát rágó ember dolgozik nálunk, akik legfeljebb kifelé mutatkoznak extrovertáltnak. A tévések nagy része introvertált egyébként, én is remekül elvagyok egy társaságban is egyedül, a főiskolán vagy egyetemen volt olyan karácsonyi parti, amikor a Vitrayval ketten üldögéltünk a sarokban.

Mennyiben volt más, amikor még csak a hangodat ismerték az emberek?

- Nagyon más volt, ismertség szempontjából az volt az ideális helyzet. Egy mai fiataltól, ha a gimnáziumban megkérdezik, hogy mi akar lenni, ha felnő, akkor nagyon gyakran azt válaszolja, hogy híres. Az egész, amit csinálok, össze van ezzel tévesztve, mint ahogy a ti munkátok is össze van tévesztve a szarban turkálással, még ha túlnyomórészt nem is bulvárt írtok - amikor aztán jó kedved van, elmagyarázod, hogy ez nem így van, ha viszont rossz kedved van, akkor hagyod a fenébe az egészet. Hasonló van nálam is, nyilván az én életem sem csak abból áll, hogy híres vagyok, és megismernek az utcán, de benne van ez is, sőt össze is téveszthető vele. Ebből a szempontból jobb volt rádiósnak lenni, bár nyilván nem azért jöttem a médiába, hogy elbújjak, van bennem jó adag magamutogatási hajlam. Régen tudtam úgy strandolni, hogy végigmentem egy Danubius feliratú pólóban Siófokon, és amikor egy-egy roadshow-n bejelentettem magam a színpadon, az emberek csodálkoztak, hogy "Bazmeg, ez így néz ki?" Lehetett vagánykodni akkor is a népszerűséggel, de amikor nem volt hozzá kedvem, akkor elálldogálhattam a sorban, lehajtott fejjel - a tévénél az a nagy különbség, hogy nincs választásom. Az ember azt a nyomást érzi, hogy mindig képviselnie kell magát. Ha rossz kedvem van, és olyan arcot vágok, akkor az nagyon hamar ki lesz értékelve valamilyen internetes fórumon: azt fogják írni, hogy lenézően néztem, miközben csak fájt a gyomrom. Haverokkal is el szoktam járni, akik néha lányok, és sajnos ők is megkapják mindig a magukét - csak azért, mert merészeltek velem pár métert tenni az utcán -, az első fórum-hozzászólásban pocakos, vastag combú lányoknak titulálják őket.

Egy borfesztiválon lefotóztad azokat, akik fényképeket készítettek rólad. Bosszúból?

- Hiába kerestük, nem volt a fesztiválon alkoholmentes bor, úgyhogy egy idő után nagyon jókedvűek lettünk, és pont volt nálunk egy fényképezőgép - nagyjából ennyi a történet. Panaszkodom néha órákat is, de közben persze tudom, hogy én választottam ezt az életet, nagyon jól tudtam azt is, hogy ezzel jár. Egyet nem írok alá, amikor valaki azt mondja, hogy abba lehet hagyni, ha zavar ez a dolog. Magyarországon mégis hogyan? Legfeljebb plasztikai műtéttel. Ennyire azért ne hárítsuk rám a felelősséget. Különben is, mit csinálnék, ha abbahagynám? Szeretem a tévézést, szeretem a stúdiómunkát meg a marháskodást is, szeretek rezzenéstelen arccal előadást tartani a tripperről. Szóval egy csomó mindent szeretek a szakmámból; az utcai részét kevésbé, de tudok vele együtt élni. Csiszár Jenő a Heti hetes-t csak egy évig vezette, de a mai napig nem kell magyaráznia, hogy ő kicsoda.

Vele egyébként milyen a viszonyod? Most mindketten a Class FM-nél dolgoztok.

- Teljesen jóban vagyunk, értekezletek millióin ülünk együtt. Szerintem akkor sem volt benne sértődés, amikor átvettem tőle a műsort, de ha volt is esetleg, akkor ez már egy tízéves történet, ma már senkit sem érdekel. Akkoriban még nem ismertük egymást, de ha összefutottunk mondjuk egy-egy partin, soha nem volt semmi baj. Most tényleg kurva jó a viszonyunk, és sokrétű is, különösen mióta átfaragtam a Class FM weboldalát, amely így már nagyfokú közreműködést igényel a műsorvezetőktől.

Te programoztad a Class FM weboldalát?

- Igen, szeretek érteni dolgokhoz, a számítógép-programozást szinte minden előtt tanultam. Soha nem volt erről papírom, mégis mindig megvették a programjaimat, kereskedelmi programokat is. Amikor fiatal voltam, akkoriban fedeztük fel a személyi számítógépeket, a Spektrumot, a Commodore 64-et. Volt egy romantikája a dolognak, ezek a gépek ugyanis baromi lassúak voltak, úgyhogy vagy szartál az egészre, és használtad a meglévő programokat, vagy gépi kódban írtál újakat. A gépi kód azért érdekes, mert nagyon pici építőkövekből áll, és ha egyszer ráérzel, nagyon be tud rántani. Könyvből tanultam egyébként az egészet, de huszonévesen így is jártam be programos haverok helyett vizsgázni.

Először jártál egyetemre, utána kezdted csak el a szakmunkásképzőt. Ez miért alakult így?

- Aki ilyen kis girnyó, mint én, az nem nagyon akart annak idején katonának menni - a hadsereg elkerülésére pedig jó lehetőség volt, ha nappali szakra járt az ember egyetemre. Ez legalább legális volt, nem úgy, mint egy bicikliversenyző ismerősöm módszere, aki súlyos asztmáról szerzett orvosi papírt. Mondjuk mentem én is orvoshoz, ahol sikerrel produkáltam pszichopatikus tüneteket, de ezt nem lehet sokáig csinálni, ezzel csak egy sorozást úsztam meg. Elmentem aztán francia szakra az egyetemre, tanár is akartam lenni, de nem nagyon jártam be, ki is rúgtak végül. Akkor fenyegetett, hogy mégiscsak retyót fogok pucolni egy évig, úgyhogy bementem a 624. számú szakmunkásképző iskolába, és megkérdeztem, hogy mit lehet ott tanulni. Mondták, hogy van például kozmetikusképzés. Gondoltam, ez nagyon jó, ott csak csajok vannak, úgyhogy megkérdeztem, mit tanítanak még azon a folyosón, ahová a kozmetikusok járnak. Így kezdtem el rádió- és tévéműszerésznek tanulni, de aztán azt sem fejeztem be, miután beletörtem a mesterem kedvenc szerszámát a kedvenc hangfalába. Aztán a főiskolát is úgy választottam, hogy az Astoriánál írtam egy kereskedelmi cégnek programokat, a filmművészeti meg közel volt, ebédszünetben átmentem a felvételire.

Az Argo-ban sültkrumplit alakítottál. Ez a szerep hogy jött?

- Árpa Attila úgy ébredt egy kedd reggel, hogy filmet akar rendezni, és abban látta a siker kulcsát, hogy mindenféle ismert embert szerepeltet. Kérdezte, hogy nem akarnék-e játszani benne, amire én kapásból nemet mondtam. Egyrészt féltem is kicsit attól a filmtől, amit az Árpa rendez, de legfőképpen azt gondolom, hogy nem szabad más szakmákba belekontárkodni - akkor is nevetnek ugyan rajtam, meg most is, de a két nevetés nem ugyanaz. Párszor próbáltam színészkedni iskolai darabokban, de tudom, hogy rossz vagyok benne. Attila viszont csak rá akart beszélni, én meg mondtam neki, hogy ha mindenképp ragaszkodik hozzá, akkor egy nagyon rövid és nagyon megalázó szerepet adjon nekem. Azért kellett rövidnek lennie, mert nem akartam hónapokig forgatni - egy napot tudtam erre szánni -, a megalázás pedig azért volt fontos, mert ha megalázzák az embert, az eltávolítja a produkciótól. Először én lettem volna az, akit rögtön az elején lelőnek, ami tetszett is, de aztán kiderült, hogy a hullát végigcipelnék az egész filmen, és végig látszik az arca is, szóval mégiscsak sokat kellett volna forgatnom. Végül direkt miattam írták bele a filmbe a sültkrumplinak öltözött srácot, akit ötször fejbe lőnek, majd átmennek rajta egy furgonnal. Ez már nagyon a kedvemre való volt.

Szeptember 11-én születtél: 2001-ben hogy telt a születésnapod?

- Hazavittük a tortát, bekapcsoltuk a tévét, és aztán a tortát ott is felejtettük az asztalon.