Erős Antónia: Tilos sírni a Híradóban

Erős Antónia szerint a híradózásba nem lehet belefásulni, de nagyon jól érezte magát napközis nevelőtanárként is; megtudtuk tőle, mi az a teniszbúvár, és azt is elárulta, hogy mit olvasna be a legszívesebben az esti Híradó-ban. Úgy véli, hogy elég sok volt az öncélú erőszak és brutalitás a korábbi híradásokban, de szerinte manapság már csupán azok a bűncselekmények kerülnek képernyőre, amelyek valóban hírértékűek. Az RTL híradósával a csatorna székházában beszélgettünk.

Mi az a hír, amelyet a legszívesebben olvasnál be a ma esti Híradó-ban?

- Nyilván az lenne a legjobb hír - ami elég általános -, hogy holnaptól mindenkinek száz százalékkal jobb lesz az élete. Nagyon örülnék, ha egyszer így kezdhetném a Híradó-t: "Jó estét kívánok! Holnap minden sokkal jobb lesz." Sajnos ilyet nem tudok mondani, tulajdonképpen már azzal is beérem, ha sokkal kevesebb rossz hírt kell mondanom, mint egy átlagos adásban.

A húszszázalékos bűnügyi kvótáról mit gondolsz?

- Magyarországon mostanában meghatározóak a bűnügyi hírek a híradásokban, mondhatnám azt is, divatja van ennek, amelyet nem az RTL Klub honosított meg, de megpróbál az új irányvonalhoz alkalmazkodni. Azt gondolom, hogy van valahol egy egészséges határ, amelyet minden szerkesztőségnek éreznie kell. Ezt a határt mi is éreztük, és ha végignézzük a korábbi Híradó-kat, az derül ki, hogy a húsz százalékot már akkor sem léptük át, amikor azt még nem is tiltotta a médiatörvény. Már a kilencvenes években is elég sok volt egyébként az öncélú erőszak és brutalitás a híradásokban, de manapság már csupán azok a bűncselekmények kerülnek képernyőre, amelyek valóban hírértékűek. Ma már csak azért lehet sok a tragikus eseményből, mert sajnos az egész világban elég sok tragikus esemény történik, amit egy hírműsornak kötelessége tükrözni.

Ebben az objektív műfajban hol vagy te? Hogyan tudsz átadni bármit is az egyéniségből?

- Minimális mértékben tudok átadni bármit is magamból, hiszen a híradó valóban a legneutrálisabb tévés műfaj. Ha a híradózás alapelveit nézzük, azok szinte kizárják azt, hogy a hírekhez bármit is hozzátegyünk a saját személyiségünkből, hiszen azzal már befolyásoljuk a nézőket. Ami talán még megengedhető, hogy ha van valami kedves, pozitív hír, akkor elmosolyodjunk. Ezzel szemben kifejezetten tilos, hogy akár a legtragikusabb híreket bemondva elsírjuk magunkat - ami nyilván könnyebb úgy, hogy nem ott, a képernyőn szembesülünk először a történetekkel. Meg kell őriznünk a távolságtartást, a kiegyensúlyozottságot, a hitelességet.

Soha nem akartál másfajta műsorban szerepelni? Meddig lehet ezt csinálni?

- Nem akarok másfajta műsort csinálni. Azt egy újságírótól is meg lehetne kérdezni, hogy meddig képes interjúkat készíteni: mindkét szakma arról szól, hogy érdekel-e még, amit csinálsz, tudsz-e kíváncsi maradni. Minden egyes Híradó más. Persze vannak napi rutinfeladatok, de szerintem ebbe nem lehet belefásulni. Azt gondolom, hogy híradózni gyakorlatilag bármeddig lehet, és erre vannak is példák a világban. Az már más kérdés, hogy - a híradózás műfajától függetlenül - meddig lehet képernyőn maradni, de ez nem is mindig saját döntésen múlik.

Van példaképed ebben a műfajban?

- Nem mondhatnám azt, hogy van, mert régen a híradózás teljesen más volt, mint ma. A televíziózás hőskorában leginkább arra korlátozódott, hogy a bemondók felolvasták azokat a szövegeket, amelyeket megírtak nekik. Ez nem egy klasszikus híradós műsorvezetői feladat.

Ezek szerint ti magatok írjátok az összes szöveget?

- Nekünk ez is a feladatunk, hírszerkesztők is vagyunk egyben. Nem véletlen, hogy az RTL Klubnál nincs egyetlen olyan híradós műsorvezető sem, aki korábban ne lett volna riporter. A csatornánál van egy olyan elv, hogy amikor új képernyőst keres, akkor először a már amúgy is ott dolgozó riporterek közül válogat. Mindenképp fontos, hogy aki a képernyőn van, a műsort készítő csapatot is képviselje, talán ezért szerencsés eszerint eljárni. Ha tőlem megkérdezik, hogy miként lehet képernyőre kerülni, azt szoktam tanácsolni, hogy vidéki televízióban vagy rádióban kezdjen, és ott tanulja ki az alapokat, járja végig a szamárlétrát. Nagyon nagy biztonságot ad, ha az ember a különböző fázisait megismeri a híradós munkának.

Te is így kezdted, előtte viszont napközis nevelőtanár is voltál egy évig.

- Tanítóképzőre jelentkeztem, de nem vettek fel, mert hiába voltam jó tanuló, a gimnáziumi harmadikban nagyon elszúrtam a dolgokat, és jelentősen visszaestek a pontszámaim. Akkoriban az volt a bevett szokás, hogy akit nem vettek fel, de szeretett volna még próbálkozni, az elment képesítés nélkül tanítani. Nekem egy pici faluban, Almamelléken sikerült állást találnom, ami nagyon nagy élmény volt, először éreztem azt, hogy mennyire tudnak ragaszkodni a gyerekek, és mennyire ki tudják mutatni a szeretetüket. Olyan gazdag volt az az egy év, hogy mindig szívesen fogok rá emlékezni: kedves emlékem például, amikor megnyertük a területi versenyt, úgy, hogy nekem semmilyen sportképzettségem nincs. Aztán felvettek a tanítóképzőre, el is végeztem, de mégse mentem el tanítani. Már megvolt az állásom a szigetvári iskolában - ahova én is jártam -, az egyik tanárom viszont azt javasolta, hogy jelentkezzek a kaposvári tévéhez, ahol éppen riportereket kerestek. Felvettek, én meg úgy voltam vele, hogy kipróbálom - ha nem jön be, legfeljebb visszamegyek tanítani. Végül a tévénél ragadtam.

1998-ban aztán a pécsi tévétől hívott át magához az RTL Klub. Ma is megtörténhetne ilyesmi?

- Azért ennek volt előzménye, noha tényleg úgy tűnik, hogy ez egy Csipkerózsika-történet. Amikor az RTL Klub a vidéki stúdióit építette, akkor kerestek meg engem a pécsi tudósítói posztra: már az irodám is megvolt, de végül nem írtam alá a szerződést, mert nem feleltek meg teljesen a feltételek. Előzetesen egy tréningen azonban találkoztam néhány szerkesztővel és vezetővel, akik közül az egyik emlékezhetett rám, mert amikor úgy egy év múlva új műsorvezetőt kerestek, felhívtak, hogy küldjek magamról egy kazettát. Nem mondták meg, milyen műsorra keresnek embert, de egy kicsit utánajártam, és volt egy régi kolléganőm, aki megsúgta, hogy valószínűleg a Híradó-hoz. Két nap múlva már az akkori hírigazgató hívott, hogy azonnal jöjjek.

Mennyiben más az RTL Klubnál dolgozni ma, mint tizenhárom évvel ezelőtt, amikor odakerültél?

- Vidékiként az első időkben nagyon elveszettnek éreztem volna magam Budapesten, ha nem lett volna nagyon jó az RTL induló csapata, amely az első percben befogadott. Ez a közösség aztán meg is maradt, sőt négyen-öten még mindig itt vagyunk, akik a kilencvenes évek végén kezdtünk a csatornánál. A munka szempontjából sem lett nagyon más a helyzet, vagy legalábbis nem érzékelem, mert minden fokozatosan történt. Fokozatos volt, ahogyan az RTL Klub kiépült, és piacvezetővé vált, vagy ahogyan az idők során a Híradó szerkezete változott. Ahogyan ismertté váltam, egyre többet kerültem címlapra, abban is volt valami folyamatosság, nem nagyon tudom tehát megfogalmazni, hogy mi változott a tizenhárom év alatt.

Volt valami emlékezetes bakid az idők során?

- Amit még ma is emlegetnek a kollégák, az az egyik első bakim volt - akkor még nem is párban vezettük a Híradó-t, volt a sportműsorvezető meg volt a híradós, ők adták egymásnak a szót. Azt kellett volna mondanom, hogy "magyar teniszbravúr Ausztráliában", és ehelyett azt mondtam, hogy "magyar teniszbúvár Ausztráliában" - úgy, hogy akkor észre sem vettem. Csak azt láttam, hogy a kollégám alig tud megszólalni, és a fülesen keresztül hallottam, hogy a többiek ordítva nevetnek a vezérlőben. Majd a hírigazgató is beszólt, hogy ő nem tudja, mi az a teniszbúvár, nekem csak ekkor esett le, hogy mit mondtam. Szellő István azóta is piszkál ezzel: amikor tenisszel vagy búvárokkal kapcsolatos hírt kapunk, akkor mindig előre figyelmeztet.

Vele tényleg olyan jó viszonyban vagytok, mint az a képernyőn látszik?

- Jó viszonyban vagyunk, laktunk egy házban is. Ahol mindketten nagyjából az első lakásunkhoz jutottunk hozzá, ott mi voltunk a földszinten, ő pedig az első emeleten, nagyon egyszerű volt megbeszélni a munkahelyi dolgokat és más kérdéseket. Az egyébként egy nagyon jó időszak volt, Istvánnak akkor született a második kisfia, és több fiatal lakott a házban, akikkel el tudtunk beszélgetni. Azt mondhatom, hogy Istvánnal baráti a kapcsolat közöttünk, és a férjemmel is nagyon jó viszonyban vannak.

Ahhoz mit szólsz, hogy felkerültél a legbefolyásosabb magyar nőket tömörítő listára?

- Listák mindig készülnek különböző apropókból, ez most talán azért kicsit más, mert több száz jelöltből egy viszonylag népes zsűri választotta ki azt az ötvenet, aki végül felkerült a listára. Nagyon örültem annak, hogy olyanok közé kerültem, akiket ismertem, vagy csak távolról tiszteltem: kutatók, tudósok, szociológusok, akár olyanok is, akiket régóta olvasok. Örültem, hogy beülhettem közéjük.

Van olyan, akit hiányolsz a listáról?

- Nem gondolkodtam azon, hogy miért pont azok kerültek a listára, akik rajta vannak, de azon sem, hogy valaki miért maradt ki. Ahogy végigolvastam a csatolt kiadványban az életutakat és a rövid interjúkat, végül is mindenki esetében megtaláltam a választ. Hiányérzetem egyáltalán nincs a listával kapcsolatban: hagyományteremtő szándékkal indította a magazin, így jövőre vagy az után olyanok is bekerülhetnek, akik most nem.

És mit gondolsz a többi, médiában dolgozó nőről, aki szintén bekerült? Többek között Jakupcsek Gabriella, Stahl Judit és Veiszer Alinda is szerepel a listán.

- Az szerintem mindenkiben felmerült, hogy miben is befolyásos az az ötven, aki végül felkerült a listára. Igazából a befolyásosság nem is a legjobb szó arra, ami szerint elismerték a listán szereplőket: itt inkább egyfajta véleményformálásról van szó, arról, hogy milyen hatással vannak a környezetükre. Biztos vagyok benne, hogy az én részvételem is részben az Egy csepp figyelem alapítványnak szól - amelyet a cukorbetegekért hoztam létre -, másrészt a híradózásnak. Az alapítvány nevében nap mint nap használnom kell a befolyásomat, és meg is mozgatok minden követ annak érdekében, hogy szponzorokat szerezzek, vagy hogy egy-egy kampányunk minél eredményesebb legyen. És persze remélem, hogy tudunk is hatni az emberekre! Nyilván, aki jelen van a képernyőn, valamilyen szinten óhatatlanul befolyásol, de ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy a listán szereplők a médiában dolgoznak-e vagy sem.

Az Egy csepp figyelem tényleg úgy jött létre, hogy egy interjú közben adtál be magadnak inzulininjekciót, ami felkeltette az újságíró figyelmét?

- Ha a szervezet nem is így alakult, a cukorbetegségemre mindenképp így derült fény. Egy újságíróval beszélgettem, miközben beadtam magamnak az inzulint, ő pedig rákérdezett, hogy mit csinálok. Nekem ez teljesen természetes, meg sem fordult a fejemben, hogy el kéne titkolni, így a következő hétre címlapsztori lett belőle. Számomra ez sosem volt címlapsztori, de aztán megértettem, hogy mennyire fontos felvállalni: lehet, hogy valakinek pont az segít, ha lát egy példát maga előtt egy olyan emberről, aki remekül együtt tud élni ezzel a betegséggel. Először különböző kampányok élére álltam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egy cég érdekei nem mindig esnek egybe azzal, ami az ilyen kampányok valódi célja lenne - végül is ezért hoztam létre egy saját alapítványt.

Huszonöt éves voltál, amikor kiderült, hogy cukorbetegségben szenvedsz. Miről volt a legnehezebb lemondanod?

- A szabad és felelőtlen mindennapokról. Amikor az ember huszonöt éves, jó esetben nem nagyon vannak problémái, csak éli az életét. Dolgoztam akkor már, de mellette szórakozni és moziba jártam, nem voltak különösebb korlátaim. Amikor kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, be kellett építenem bizonyos korlátokat az életembe, ami azért nem volt egyszerű. Először is fel kellett feldolgoznom, hogy ez egy életre szóló dolog, attól, hogy kijöttem a kórházból, még nem gyógyultam meg. Aztán fel kellett fognom, hogy ezzel együtt is élhetek normális életet, dolgozhatok, vállalhatok gyereket, csak éppen mindent bizonyos keretek között. Nyilván nehéz ezt megélni, nekem körülbelül másfél évbe telt rendbe jönni magammal - azóta viszont nincsenek problémáim. Sosem voltam édesszájú, így az édességről nem volt nehéz lemondanom, de az alkoholról vagy a cigarettáról sem. Most legalább egészségesebben, vagy legalábbis tudatosabban élek.