Dévényi Tibor: A CIA átmonitorozott rendesen

Dévényi Tibor

Dévényi Tibor örömmel vette, hogy az M3 előszedte egykori műsorát, a Három kívánság-ot, mégsem folytatná soha, hiába is kereste már meg ezzel több csatorna. Annak idején Maradonával focizgatott, David Hasselhoffot beültette egy Trabantba, volt, hogy éjjel egykor hívták a Fehér Házból, fiatalon pedig Kádár János előtt is remegett a térde egy paródia miatt. Lakásában, számos relikvia közt beszélgettünk vele. 

Mai szemmel milyennek látja a Három kívánság-ot?

Nagy örömömre szolgál, hogy előszedte az M3, mert hiába beszélünk mindig a műsorról, van egy korosztály, amelynek már fogalma sincs arról, hogy mi az a Három kívánság. Mindig el kell nekik magyarázni, hogy lényegében gyerekek kívánságait teljesítettük - most legalább láthatják is, hogy ez miként ment. Ugyanakkor megnéztem az első részt, és ma már nagyon lassúnak tűnik, a másfél órás műsort a mai felfogás szerint húsz perc alatt le kellett volna zavarni. De akkoriban még más dolgok érdekelték a nézőket: sokat jártunk például külföldön, és ahogy megérkeztünk mondjuk, Nápolyba, abból már önmagában lett egy tíz-tizenöt perces kis útifilm. Vagy olyan is megesett, hogy Maradonától kaptunk öt percet, ami óriási dolognak számított, hisz akkor a világ legnagyobb futballsztárja volt, miután Argentínával éppen megnyerte az 1986-os vébét. Végül öt perc helyett negyvenet töltött velünk, amiből nem nagyon akartunk semmit kihagyni a műsorból.

Dévényi Tibor a teraszon Forrás: Origo

Az egyik gyereknek az volt a kívánsága, hogy találkozhasson az akkori amerikai elnökkel, az idősebb George Bushsal. Azt hogy sikerült elintézni?

Nagyon sokat köszönhetek Mark Palmernek, az akkori nagykövetnek, akivel jóban voltunk. Mondtam neki, hogy ha már úgyis jön Bush Magyarországra, szerepelhetne a Három kívánság-ban is, mire ő először csak nevetett, azt mondta, nagyon be van táblázva, és különben sem hiszi, hogy foglalkozna ilyesmivel. Aztán végül ráállt, hogy beírja a programjavaslatok közé - ahol volt már vagy negyven lehetőség -, és rábízza a sajtósra. Két nap múlva meglepetten felhívott, hogy ráharaptak az ötletre, az elnök szívesen találkozik a gyerekkel. Fordult a kocka, akkor már állandóan ők kerestek, volt olyan, hogy éjjel egykor csöngött a telefon, a feleségem riadtan kérdezte, hogy ki az, mire én csak annyit feleltem: "nem érdekes, csak a Fehér Ház, aludj nyugodtan". A CIA átmonitorozott rendesen, megnézték, hogy ki a gyerek, milyen ajándékot adna át, kíváncsiak voltak mindenre. De megérte, szerintem Európában bármelyik tévés szerkesztő boldog lett volna, ha a műsorában három percre megjelenik az amerikai elnök.

Volt olyan, amit nagyon nem sikerült összehozni?

Volt egy emlékezetes bakink, de azt végül egy kis csalással helyre tudtuk hozni. Détári egy időben az Olimpiakoszban futballozott, úgyhogy kimentünk Görögországba, mert egy kisfiú el szerette volna végezni az egyik meccsén a kezdőrúgást. Több ezer ember ujjongott, óriási hangulat volt, a gyerek nagy boldogan elrúgta a labdát, amikor szólt az egyik operatőr, hogy baj van, nem ment a kamera. A meccs viszont már zajlott, nem lehetett megismételni. A tömegről meg Détáriról voltak vágóképeink, úgyhogy másnap kimentünk egy görög rétre, és közeliben felvettük, ahogy a kisfiú belerúg egy focilabdába. Onnantól kezdve az volt az alapelvünk, hogy a megismételhetetlen pillanatoknál folyamatosan forogjon a kamera, inkább legyen félórányi felesleges anyagunk, mint hogy lemaradjunk a legfontosabb jelenetről.

Repül a pontos labda Forrás: Origo

Ha már labda, a pontos labda ötlete honnan jött? Annak van valami története?

A mai kereskedelmi televíziós szemlélet szülte, csak akkor ezt persze még nem tudtuk. A mai műsorokban tapsoltató emberek vannak, de akkor még ilyeneket nem alkalmaztunk, pedig fontos volt, hogy a gyerekek a műsor elején és végén is ugyanúgy tapsoljanak, ugyanakkora tapsot kapjon, mondjuk, Szikora, mint Zoltán Erika. Emiatt találtam ki, hogy beszerzek egy halom labdát, néhányba pontokat teszek, és azt szétdobálom a gyerekek között. Ahogy közeledtem feléjük, máris elkezdtek veszettül tapsolni, megvolt az alaphangulat.

Találkozott felnőttként is olyan gyerekekkel, akiknek annak idején teljesítette a kívánságát?

Érdekes módon nem úgy reagálnak, ahogy én gondolnám, pedig próbáltam már többször megszervezni ilyen találkozókat. Ennek az egyik oka az lehet, hogy sokuknak a szülők sugallták, hogy mit kérjenek: például amikor C. C. Catch Magyarországra jött, negyven apuka tolongott ott a gyerekével, akik állítólag mind találkozni akartak az énekesnővel. Az pedig érthető, hogy ha a gyerek nem saját magától akarta a találkozást, akkor nem volt számára olyan emlékezetes. Akik maguktól fordultak hozzám, azoknak meg egy idő után eltűnt az életükből az a mánia, amivel kapcsolatban kívántak valamit: egy kissrác például a kínai nagykövettel szeretett volna együtt ebédelni, félelmetes is volt, hogy milyen szinten ismerte Kínát, de aztán valahogy elmúlt az érdeklődése. Pusztai Lacika (az autóbalesetben elhunyt labdarúgó, Pusztai László fia), aki annak idején Maradonával találkozott, azóta bróker lett, hallani sem akar semmilyen fellépésről.

Az eredeti pontos labda és az Elektor Kalandorhoz kapcsolódó Super Mario-figura Forrás: Origo

A műsorban több mint hetven világsztárt felvonultatott. Az ön számára melyik volt a legemlékezetesebb találkozás?

Maradona például nagyon közvetlen volt, még privátban is focizgattam vele kicsit. A fiam, amikor feljön a haverjaival, mindig megjegyzi gúnyosan, hogy "Várjatok, a fater mindjárt megmutatja, hogy focizott Maradonával", de szerintem ő is mindenkinek mutogatná, ha most Messivel vagy Ronaldóval rúghatna párat. Jópofa volt, amikor David Hasselhoff egy Trabantot vezetett - alig találta meg a kilincset, úgyhogy beleszólt a karórájába KITT-ért -, de azért voltak komoly dolgok, művészi értékű produkciók is a műsorban: José Carreras egy kislánnyal énekelt, egy másik gyerek Kocsis Zolival játszott négykezest a Zeneakadémián. Jólesett az is, amikor egyszerű kívánságokat teljesítettünk: volt például egy kisfiú Bonyhád környékén, aki még soha életében nem evett banánt, mi pedig levittünk egy teherautónyit, az egész falu azt ette. Nehéz kiválasztani egyetlen pillanatot.

Ha az ön gyerekkorában lett volna egy hasonló műsor, mit kívánt volna?

Borzasztóan örültem volna, ha lett volna egy ilyen műsor! Gyerekkoromban színésznek készültem, talán azt kértem volna, hogy kiállhassak a Vígszínház színpadjára egy híres színésszel. Később aztán fel is vettek a színművészetire, de nem végeztem el, mert elcsábított a Vidám Színpad. A Ki mit tud?-ról akkor már ismert voltam, Róna Tibor pedig felkért a Beatkabaré megírására, amely aztán meg is ért három-négyszáz előadást. A színházi szereplés azonban a mai napig nagy vágyam, hiába is vagyok gyakran színpadon. A színművészetin azonban nem éreztem jól magam, nem komikus alkatoknak volt kitalálva – nem véletlen, hogy Sándor Gyuri meg Markos Gyuri is odajárt, de egyikük se végezte el.

Parodistaként kezdte a pályát, Kádár Jánost is sokszor utánozta. Nem lett ebből sose baja?

Először rockzenekarok, az Illés, a Metro, az Omega koncertjein léptem fel, afféle konferansziéként, akkoriban ugyanis még nem volt olyan sok számuk az együtteseknek, muszáj volt beszélni is közben. Ha ott Kádár Jánost utánoztam, egy ballonkabátos ember mindig elkapott, ahogy lejöttem a színpadról, de szerencsére az ORI (Országos Rendező Iroda) akkori igazgatója, Keszler Pál nagyon humánus volt, mindig elsimította a dolgot. Egyszer aztán az ORI egy munkásőr-zászlóavatásra vitt vidám programot, én meg ott is előadtam Kádárt. Kimentem, és elkezdtem az ő hangján, hogy "Kedves elvtársak, barátaim", és már erre a fél mondatra óriási tapsot kaptam, amit nem nagyon tudtam mire vélni. Aztán az öltőzőbe már halálsápadtan rontott be az ORI ügyelője, csak annyit mondott, itt van Kádár elvtárs. Gondoltam, másnap adhatom is vissza az engedélyemet, álltam csak ott remegő lábakkal, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Kádár a feleségével. "Én nem ismertem magamra" - mondta, mire a felesége csak annyit felelt: "Pedig így beszélsz". Innentől kezdve már a rockkoncerteken sem szóltak, ha őt utánoztam, de azért mi - a zenekarokkal együtt - a három T-ből egyértelműen a tűrt kategóriába tartoztunk, állandóan borotvaélen táncoltunk.

Azt hogy viseli, amikor önt parodizálják?

Imádom! Annak idején Gálvölgyi parodizált sokat, aztán a Bagi-Nacsa páros is éjjel-nappal utánzott, amikor a csúcson volt - tulajdonképpen sokat köszönhetek nekik, ők is hozzájárultak ahhoz, hogy megint előkerültem, meghívtak például a Csináljuk a fesztivált című műsorba is. Korda Gyuri se véletlenül lett megint ilyen népszerű, a póker mellett a Bagi-Nacsa páros is kellett hozzá - talán másként alakult volna, ha éppen Koóst vagy Aradszkyt kezdik el parodizálni. Az életben nagyon fontos a tehetség, de a szerencse talán még annál is fontosabb, jó időben kell jó helyen lennünk.

Két deci Dévényit lesz szíves! Forrás: Origo

Mennyire látja valósnak ezt a rajongást? Nem csak arról van szó, hogy a mai fiatalok röhögnek a retrón?

Valóban cikinek indult az egész, de egy idő után Korda is például a Sziget arca lett. Tőlem is sokszor kérdezték már, hogy nem érzem-e cikinek a fellépéseket, de azt szoktam erre mondani, hogy amikor nyolcadjára hívnak meg ugyanarra a helyre, és ott nyolcadjára is telt ház van, akkor oda az emberek már nem röhögni járnak. Ha valakin röhögni akarnak, akkor megnézik egyszer, de utána már nem kíváncsiak rá. Vannak azért értékes celebek is, akik úgy léptek be a bulvárvilágba, hogy van mögöttük produktum is, Kordának is rengeteg népszerű lemez van a háta mögött. Fenyő Mikivel szoktunk azon vitatkozni, hogy én gyakorlatilag minden tévés szereplést elvállalok, de nekem muszáj is: Mikinek ott vannak a slágerei, amelyeket minden házibuliban lejátszanak, de egy olyan ember, aki a dumájával keresi a kenyerét, csak akkor maradhat népszerű, ha folyamatosan látják, olvasnak róla.

Van azért olyan műsor, amit semmiképp nem vállalna?

Az biztos, hogy a dzsungelben már nem rúgatnám magam fenéken Fekete Pákóval, van azért egy olyan pont, aminél tovább nem megyek. Interjúkat, riportokat szívesen vállalok, a Csináljuk a fesztivált című műsorban is szívesen dolgoztam, elsősorban Harsányi Levente miatt, aki szerintem azon kevés műsorvezetők egyike, akiknek van humora.

A dzsungelbe nem menne Forrás: Origo

Összességében mit gondol a mai kereskedelmi televíziózásról?

A mai kereskedelmi tévék már pontosan tudják, hogy mi kell a közönségnek, és azt is tartják szem előtt. Abba most nem mennék bele, hogy mennyire értékes műsor, mondjuk, egy Való Világ, mert ez teljesen szubjektív. Szerkesztői szemmel viszont azt gondolom, lehetne jobb. Tulajdonképpen nincs megszerkesztve semmi, pedig a televíziózásnak vannak íratlan szabályai, amihez hozzátartoznak bizonyos szerkesztési elvek is. Az nem szerkesztői utasítás, hogy "Majd ott hülyéskedjetek kicsit a vízben!", mert elhülyéskednek ugyan a vízben, de érzi az ember, hogy valami hiányzik.

Van esetleg valami műsorötlete is?

Van egy, de arra nem nagyon harapott rá senki, most már nem is harcolok érte. A világ magyarjait akartam összehozni egy talkshow jellegű vetélkedőben: az egyik adásban találkozott volna, mondjuk, egy portugál meg egy svájci magyar család, velük beszélgettem volna az aktuális helyzetről, hogy milyen most Portugáliában vagy Svájcban élni. Közben lettek volna játékos feladatok, mint hogy el tudnak-e énekelni egy portugál népdalt, vagy a Svájcban élők megtanultak-e jódlizni.

Három kívánságnak öt a vége Forrás: Origo

A Három kívánság-ot nem akarta soha újjáéleszteni?

Több kereskedelmi adó megkeresett, hogy folytassuk, de mindig nemet mondtam, és azt is fogok, ha esetleg újra felmerül. Az akkor jó volt, szép volt, de sokat változott a világ, nem szeretném, hogy öt adás után megsimogassák a fejem, és azt mondják, hogy köszönjük szépen, de nincs meg a nézettség. Én tizenhat-tizenhét évig úgy mértem a nézettséget, hogy vasárnap kinéztem az ablakon, és egy lélek nem volt az utcán, mert mindenki a Három kívánság-ot nézte. Hatvannyolc évesen már minek ugorjak ilyenekbe bele? Szerencsém van, egy héten többször is fellépek különféle klubokban, fiatalok előtt, Londonba, Dublinba, Zürichbe is rendszeresen hívnak a helyi magyarokhoz, ez nekem eleget ad. Ha ez abbamaradna, pár hónap múlva már dzsörzé nadrágban, barna papucsban járnék le a Lehel piacra csirkenyakért, azt meg nagyon nem szeretném.

A tibibácsizás nem zavarta soha? Már elég fiatalon Tibi bácsinak hívta mindenki.

Vágó Istvánnak köszönhetem, neki volt egy visszaemlékezős műsora, ahol ez előkerült. A gyerekek ugye tizenhét-tizennyolc évig Tibi bácsinak hívtak, Vágó meg a szokásos, cinikus modorában kérdezgette tőlem, hogy "Na mi újság, Tibi bácsi?". Ekkor két dolog közül választhattam: vagy azt mondom, hogy én még fiatal vagyok Tibi bácsinak, vagy elfogadom, hogy Tibi bácsi vagyok, de akkor rá is játszok kicsit, ez lesz kvázi a művésznevem. Sajnos hatvanöt éves korában már úgyis bácsizzák az embert, én úgy voltam vele, hogy inkább előremenekülök. Nekem már régóta nem ciki.