Amikor végiggyalogoltál az Amazonas mentén, volt olyan pont, amikor megkérdezted magadtól: "Normális vagyok, hogy ennyi veszélynek teszem ki magam"?
Sok ilyen pont volt, de amikor elhatározod, hogy végigcsinálsz egy ilyen jelentőségű dolgot,
nem szállhatsz ki útközben csak azért, mert kezdenek kicsit ijesztővé válni a dolgok.
Kritikus pillanatokban én mindig az otthon maradt barátaimra gondoltam, akiknek elmondtam, hogy mire készülök – ez erőt adott, hogy folytassam a sétát, nem akartam előttük szégyenben maradni.
Hogy emlékszel a legelső utazásodra, ami arra ösztönzött, hogy bejárd a világot?
Még korántsem jártam be a világot. Csak az Amazonas két és fél évet vett el az életemből, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden pillanatát élveztem. Gyakorlatilag két és fél évig csak gyalogoltam a dzungelban, ami felér egy börtönbüntetéssel.
Mi volt a legdurvább élményed? Mikor érezted magad legközelebb a halálhoz?
Azt gondoltam, a legnagyobb veszélyt az óriási kígyók és jaguárok, a dzsungel állatai fogják jelenteni, de az emberek sokkal veszélyesebbnek bizonyultak.
Legalább ötször találtam magam szemben különféle törzsek nyílvesszőivel,
a környéken dolgozó drogcsempészek pedig legalább háromszor fogtak rám fegyvert. Egyszer gyilkosság vádjával tartóztattak le. Minden alkalommal meg kellett győznöm az embereket, hogy nem akarok nekik ártani, nem zavarom a köreiket. Úgy tűnik, sikerült, hiszen itt vagyok.
Hogy jött az Ed Stafford: út az ismeretlenbe ötlete? Mi vett rá, hogy rejtélyes műholdképek nyomába eredj?
Igazából egy baráti beszélgetésből indult az egész, egyik barátom azt mondta, hogy a felfedezők kora lejárt, mert a Föld minden pontját feltérképezték már. Én azt gondoltam, hogy ez hülyeség, és megmutattam neki, a Google Earthön milyen anomáliák vannak a dzsungelek mélyén, vagy miféle furcsa nyomok a sivatagokban – olyan műholdképek, amelyek egyre újabb és újabb kérdéseket vetnek fel. Akkor gondolkodtam el azon, hogy ebből milyen jó tévésorozatot lehetne csinálni.
Mennyi előkészületet igényelt egy-egy expedíció?
Nem vagyok annak a híve, hogy túltervezzek egy utazást, sőt
hajlamos vagyok rá, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyjak.
Miután tapasztalt utazó vagyok, van egy szobányi felszerelésem, dzsungelben, hegyekben, sivatagban szükséges cuccok, gyakorlatilag tíz perc alatt össze tudok pakolni, ha arról van szó.
A forgatás során hol voltak a legjobb és legrosszabb tapasztalataid a helyiekkel?
A legjobb élményem Etiópiában, a Danakil-mélyföldön ért, amely a Föld legmelegebb és legszárazabb pontja. Két tevével indultam neki a sivatagnak, de az egyik nem bírta az utat, én pedig megbetegedtem, épp csak találtam egy bokrot, ami alá behúzódtam aludni.
Arra ébredtem, hogy egy afar harcos ül mellettem mosolyogva
– ami nem volt éppen bizalomgerjesztő, mivel az afarok élesítik a fogaikat, csupa tűhegyből állt a fogsora. Mint kiderült, csak azért várta meg, hogy felébredjek, hogy kivigyen a sivatagból. Egy szót nem beszélek afar nyelven, ő pedig nem beszélt angolul, mégis megértettük egymást valahogy.
Rossz tapasztalataim nem nagyon voltak, általában mindenhol segítőkészek voltak a helyiek. Nyugat-Pápuában haragítottam egyedül magamra egy törzsfőnököt, miután megmutattam neki a műholdképet a helyszínről, amit kerestünk.
Kiderült, hogy az ő szent helyükről van szó, nem értette, hogyan fényképezhettük le az égből,
és miért nem kértünk rá engedélyt. Nevetséges volt, ahogy próbáltam neki elmagyarázni a műholdak és a Google Earth működését, végül másfél napi tárgyalás után végzett el rajtunk valamiféle tisztító szertartást, és megengedte, hogy betegyük a lábunkat a keresett helyre.
És mi volt a legfontosabb, amit magadról tanultál az utazások során?
Be akartam bizonyítani ezzel a sorozattal, hogy még mindig van elég felfedeznivaló a Földön, és ezzel én is sokat tanultam. Rájöttem, hogy mennyi mindent nem ismerek még, és milyen kicsi is a szerepem a sokszínű világban. Voltak helyzetek, amik rendesen kizökkentettek a komfortzónámból, Szibéria hidegéről például azt gondoltam, hogy jobban fogom viselni, de rá kellett jönnöm, hogy igen erős korlátaim vannak.
Mindegyik műholdképre találtál elfogadható magyarázatot?
Erre nehéz egyértelmű igennel vagy nemmel felelni. Voltak egyszerű esetek, amik egyből megoldódtak, ahogy odaértünk a helyszínre. A műholdkép alapján el nem tudtam például képzelni, hogy mik azok a fehér csíkok Nyugat-Pápuában, aztán kiderült, hogy a helyiek mesterséges szigeteket hoztak létre, hogy tudjanak a mocsárban közlekedni. Más a helyzet a titokzatos szibériai kráterekkel, amelyekről tudtuk, hogy kráterek, de attól, hogy odamentünk, körbejártuk, nem derült ki több róluk – senki sem tudja például, hogyan keletkeztek.
Mi az a hely a Földön, amit mindenkinek ajánlanál, hogy vegye fel a bakancslistájára?
Patagóniát mondanám. Éltem ott pár évet, ott tanultam meg spanyolul. Amúgy is szeretem Dél-Amerikát, ahol természetesen sok az európai hatás is, de az embereknek sokkal jobb a humorérzékük, vidámak és szeretnek inni, nagyon jó vörösboraik és steakjeik vannak. A lányok szépek, a hegyek elképesztők. Patagóniát mindennap el tudnám viselni.