Mindig is kifürkészhetetlen rejtély volt számomra, miért szerettem bele Scully ügynökbe a kilencvenes évek közepén. Mert hát Scully hideg volt, mint a kő, kimért, mint egy molekuláris biológus, és lefitymáló, mint egy rossz napközis tanár néni.
De azt hiszem, most eloszlik a homály,
és megismerhetem az igazságot. Ebben két egymástól nem teljesen független esemény segített: egyrészt ez a gyönyörűszép vers, amit a tizedik X-akták-széria indulásának alkalmából közölt egy irodalmi folyóirat online felületén.
Könyörgés Scully ügynökhöz
Scully ügynök, adjad nekem kölcsönA másik ilyen esemény maga a miniévadnyitó epizód, Az én harcom volt. (A sorozat történetének legrosszabb epizódcíme.)
Szóval gömbvillámként hasított belém a felismerés: pont arra a nem evilági, hűvös, kikezdhetetlen nyugalomra vágytam, amit Scully testesített meg.
Kábé tízéves voltam, és sajnos viszonylag rendszeresen néztem az X-aktákat. Jó darabig meg voltam győződve arról, hogy az epizódok valódi ügyeket dolgoznak fel, és szerintem ezzel nem voltam egyedül a kilencvenes évek Magyarországán.
A gumiember észrevétlenül bekúszott az agyamba, és jól elnyújtózott.
Úgy elterült, hogy onnan őt már nem lehet kiszedni semmilyen tökös FBI-ügynöknek.
És most nézem Scullyt, a jóságos, Terézanya-tekintetű exügynököt, aki napjait jó húsz évvel később egy olyan klinikán tengeti, ahol fül nélkül született gyerekekre fület varrnak. Mellesleg ez volt az epizód egyetlen kicsit is érdekes, feloldás nélkül maradt momentuma. De tartok tőle, hogy meg lesz ez magyarázva jó alaposan.
De visszakanyarodva a lényegre: nem mondhatnánk, hogy Scullyn nem fog az idő, de annyi év, annyi paranormális jelenség, annyi gumiember és annyi ébren töltött éjszaka után Scully épp ugyanolyan kifejezéstelen, rideg arccal világít be ufó-DNS után kutatva egy fiatal lány torkába, mint hajdanán. És az most mindegy, hogy esetleg az arca plasztikai rásegítésnek köszönhetően ilyen kisimult, ahogy az is, hogy a személyiségét ellensúlyozó,
életteli vörös haja már nem a sajátja, hanem paróka.
Aztán megjön a laboreredmény, a teste csordultig van idegen génnel, erre Scully mit csinál? Felvonja a szemöldökét! Kevés ennél megnyugtatóbb dolog létezik a világon. Aztán Scully a megfelelő pillanatban, az epizód végén, a csúcsponton levonja a következtetést: "Valakinek meg kell állítania ezeket a szemeteket... Nem hiszem, hogy van választásunk." Talán ez az egyetlen igazán jó párbeszéd a részben.
Mert a lényegre tapint. Scullynak nincs választása. Scully már tudja, hogy ő maga is idegen. Scully már mindenen keresztülment, amin ember keresztülmehet. A léha Mulder viszont, ez a gyógyíthatatlan, csapongó romantikus csak kapálózik az egész rész alatt: hinni akar, aztán azt hiszi, hogy hisz ("I do believe!”), de valójában soha nem voltak válaszai semmire, mert nem a megfelelő kérdéseket tette fel.
Ezt már a mai tízévesek is tudják talán, de azért ideírom: az X-akták történelmi jelentőségű tévésorozat, hatását nem lehet túlbecsülni. Nélküle nem lett volna sem Lost – Eltűntek, sem Breaking Bad. Többek között. És azon túl, hogy az internet tömeges elterjedésével nagyjából egy időben a széria nagyon okosan épített az információrobbanással együtt járó paranoiára és az éledező konteódivatra, alapvetően két dolog miatt volt emlékezetes: a zseniális főszereplőpáros közötti dinamika és az úgynevezett heti szörnyek miatt.
Vagyis az olyan epizódok okán, mint a Gumiember. Ezek a részek nem a nagy sztorit építették tovább, hanem heti látványosságként, önálló történetként is működtek, és vésődtek bele egész generációk tudattalanjába.
Az első rész alapján úgy tűnik, az új széria pont nem ebbe az irányba megy, hanem azonnal megpróbálja továbbszőni a kilenc széria alatt bonyolított gigantikus, mitológiává duzzadt történetet, méghozzá úgy, hogy rögtön bedob egy teljesen hihetetlen és értelmetlen csavart: a paranormális jelenségek nem is olyan paranormálisak, csak pár ember meg akar velük vezetni minket, hogy átvegye a hatalmat a világ fölött.
Látványos duplafenekű triplacsavar, csak semmi értelme sincs.
És akkor sem lesz, ha pár rész múlva kiderül, hogy mégsem igaz. Eleve béna, hogy az egész szériát, így Mulder és Scully újraegyesülését egy teljesen jellegtelen, ötlettelen és hiteltelen esemény indítja: felhívja őket egy konteókban utazó félőrült tévés.
A 2. rész előzetese
Mulder – akiről annyit tudunk meg, hogy fáradt a szeme, folyton a YouTube-on lóg és Uberrel jár – erre azonnal ugrik? Annyi évnyi, a hitért folytatott küzdelem után?
Persze nem nagyon volt más választásuk Chris Carteréknek. Így viszont csak abban bízhatunk, hogy a következő részekben egyre többet mutatnak majd Mulder és Scully személyes történetéből és kettőjük, finoman szólva is ellentmondásos viszonyából.
Mert az új X-akták majdnem mindent nélkülöz, ami régen olyan bizsergetővé tette: nem sejtet semmit, nincsenek bizarr, megválaszolatlan kérdések, nincs benne egy molekulányi rejtély sem. Ezért is csúszik át rosszabb pillanataiban önmaga paródiájába.
De van vigasz: legalább benne van Scully ügynök.
És amíg őt látjuk, addig lehet hinni. El lehet hinni, hogy az igazság valahol itt van.
Nézzen lezuhanó ufót!
Ne felejtsük el, hogy pont ezt jelenti a legendás epizódkezdő felirat is: THE TRUTH IS OUT THERE. Nem azt jelenti, amit évtizedekig mondtak nekünk, hogy az igazság odaát van. Átvertek minket, és nem tudjuk, kinek állt ez érdekében. Hiszen ha az igazság odaát lenne, akkor csak át kéne ruccanni érte, és még ha nincs is visszaút, egyszer megismernénk. Lehet, hogy mindannyian. Ha az igazság odaát van, miért is ügyködnek főhőseink?
Nem. Elárulom, hogy a helyzet sokkal, de sokkal rosszabb: az igazság valahol itt van, szinte karnyújtásnyira. Örökké egy karnyújtásnyira, és ezt csak Scully ügynök tudja nyugodt szívvel elfogadni.