A rendezők néha szívesen játszanak el azzal, hogy egy komikusra drámai szerepet osztanak, vagy éppen olyasvalakire bíznak egy gonosz karaktert, aki addig csupa jófiút játszott. A tévés produkcióknál is találkozhatunk ilyesmikkel, akadnak első blikkre szokatlan, esetleg kifejezetten érthetetlen színészválasztások – ezek aztán vagy bejönnek később, vagy nem. Nézzünk tíz példát, de vigyázat, szubjektívak leszünk!
Legutóbb akkor néztünk nagyot, amikor kiderült, hogy Michael Jacksont Ralph Fiennes öccse, Joseph fogja játszani egy tévéfilmben, az Elizabeth, Michael & Marlon-ban. Nem elég, hogy a legendás énekes állítólag nem akarta, hogy valaha is fehér színész játssza,
egy ilyen ikonikus figuránál elvárnánk, hogy a megszemélyesítője valamelyest hasonlítson rá.
Nos, Fiennes egy kicsit sem emlékeztet Jackóra:
Kiefer Sutherland sosem volt az a finomkodó karakter, Jack Bauerként elkövetett kínzásait még az Irakban szolgáló amerikai katonák is csodálattal vegyes borzongással figyelhették annak idején. Ehhez képest a 24 után az Érintés főszerepét bízták rá, itt egy autista gyermekét egyedül nevelő apát játszott, aki minden erejével azon volt, hogy a fiának segítsen.
Volt a Sírhant művek-ben egy Billy Chenowith nevű figura, aki bipoláris zavarral küzdött, viszonylag gyakran bekattant, felgyújtotta a családi házat, egyszóval nem volt egy kellemes alak. Jeremy Sisto játszotta, aki később krimisorozatokban tűnt fel (Váltságdíj, Esküdt ellenségek), egyszer csak megkapta azonban a Kertvárosba száműzve főszerepét, egy tinédzser lányát féltő apát játszott. Komikus szerepében, vicces mondatai között is azt vártuk, mikor kerül elő a balta a háta mögül.
Elég sok időbe telt, mire megszoktuk Benedict Cumberbatch arcát, az előtt pedig még mindig értetlenül állunk, ha valaki jó pasinak nevezi. Őszintén szólva,
nem ilyen Sherlock Holmest képzeltünk el annak idején,
a színészt eleinte inkább láttuk egy pipogya, dadogós irodistának, mintsem egy lángésznek, aki saját zsenialitása tudatában nyugodtan lesajnálhatja az egész emberiséget.
Aki David Carusót képernyőre engedte annak idején, annak szerintünk mindenképp járna legalább húsz botütés, az viszont már sehogy sem fér a fejünkbe, hogy állandóan zsarut játszatnak vele – miközben mi legfeljebb egy erdei manó szerepében tudnánk elképzelni. A Miami helyszínelők-et így is a világ egyik legnépszerűbb sorozatává tette, Horatio Caine gyufafeje tíz évadon keresztül vöröslött a képernyőn.
Henry Fonda, Szergej Bondarcsuk, Anthony Hopkins – csak pár név, aki játszotta már Pierre Bezuhovot a Háború és béke valamely feldolgozásában. A duhajkodó, párbajban ölni sem rest gróf szerepét a 2016-os változatban ehhez képest Paul Danóra osztották, aki minimum úgy néz ki, mintha folyamatosan vécéznie kellene, egy riadt szemű kisfiúnak tűnik egy ilyen szerephez.
Amennyire zseniális választás volt Rami Malek a Mr. Robot főszerepére, a másik fő karakter legalább annyira billeg. Christian Slater hiába játszott már zűrös alakokat, valahogy mindig egy sima modorú, úri csibésznek láttuk, itt is már az első jeleneténél süt róla, hogy nem igazi hajléktalan – pedig annak kéne eladnia magát, ha inkognitóban akar maradni. És hogy közben ő lenne a világ legjobb hackere? Na ne vicceljünk.
2015 egyik nagy bukása volt a Mr. Robinson, amelyben az Ananász expressz és a Vissza a jelenbe című filmekben látott komikus, Craig Robinson próbált mókázni.
Egy zenészt játszott, aki tanári állást vállalt,
az új élethelyzet mellett pedig az egyedülálló anyukák is kihívást jelentettek a számára. A baj csak az volt, hogy egyszerűen nem hittük el, hogy ezért az átlagos külsejű melákért ennyire bomlanak a nők, a szövege is inkább erőltetett volt, mint vicces vagy laza.
Előfordul persze, hogy bejön a típusváltás, a Breaking Bad Walter White-ját például senki más nem játszhatta volna el úgy, mint Bryan Cranston. Ha azonban megnézzük, hogy előtte milyen sorozatban játszott hosszabban, az alapján nem számítottunk volna sok jóra. A Már megint Malcolm idióta, beszari családapája fényévekre van a metamfetamingyártó kémiatanártól, persze, az is a jó színész ismérve, hogy mindkettőt el tudja játszani.
Matthew McConaughey valószerűtlen pálfordulása is egy pozitív példa,
nehezen hittük el, hogy normális színészi alakítást is várhatunk tőle
azok után, hogy mennyi romantikus komédiában játszotta el a bárgyú mosolyú léhűtőt. A kétezer-tízes években már egyértelműen látható volt a fejlődés, például a Mud-ban vagy a Mielőtt meghaltam-ban, utóbbiért járt is az Oscar. A True Detective önmarcangoló, önpusztító zsarujaként már lehidaltunk tőle, hiába nem hittünk benne száz százalékig az induláskor.