Pálmai Anna: Engem kinyír az ordítozás, a balhé, a feszkó

Vágólapra másolva!

Csak szeretetben tud dolgozni. Karakteres, egzotikus hangjáról ismerik legtöbben, pedig a Katona József Színház fiatal színésznője számos filmben és sokkal több előadásban játszott már, több alkalommal édesanyjával, Szirtes Ágival. A The Walking Dead Michonne-ja és a Csajok Marnie-ja a szinkronmunkák nehézségei és örömei mellett színésszé válásáról, Katona-beli előadásairól és az elmaradt sikerű filmszerepek okairól is beszélt az Origónak.

Trencsényi Ádám

Vágólapra másolva!

média Pálmai Anna tévé szinkron szinkronhang

Keveset tudni arról, milyen gyerek volt Pálmai Anna. Ugyanolyan öntörvényű, vadóc lány voltál, mint most?

Nem voltam vadóc. Igazi jó gyerek voltam, nem mutattam semmilyen jelét a rebellisségnek. Később aztán ez változott.

Már kiskorodban érdekelt a színészet?

Persze, mert sokkal izgalmasabbnak tartottam a színházat, mint a valóságot. Elbűvöltek a jelmezes emberek, a sminkek, a parókák. Iszonyú izgalmas volt.

Mióta tudod, hogy ezt szeretnéd csinálni?

Már az általános iskolában szavalóversenyeken indultam. Volt egy csodálatos magyartanárnőm, aki megszerettette velem az irodalmat, miatta kezdtem el verseket olvasni. Verseket olvasni máig nagyon szeretek, mindig megnyugtat. A Vörösmarty Gimnáziumban már biztosan tudtam, hogy felvételizni fogok a Színművészetire. Az egy rohadt jó négy év volt. Drámatagozatra jártam, olyan közösség voltunk, ahova öröm volt mindennap bemenni.

Támogatott a családod abban, hogy színésznő legyél?

Igen, anyám is, és apám is. Ha pontosan tudod, hogy mi az utad, akkor miért akarnának arról lebeszélni? Szerintem ez egy alapvető szülői mechanizmus része, hogy a gyerekedet támogatod abban, amit szeretne. Aztán az már a jövő zenéje, hogy ő ebben boldog vagy sikeres lesz-e.

Híres színészdinasztiából származol, nagyapád Szirtes Ádám, édesanyád Szirtes Ági. Szolgáltak ők neked valamiféle mintaként, vagy tőlük függetlenül indultál el ebbe az irányba?

Nem tudom, talán ez is, az is. Mindig szerettem megnevettetni az embereket, bármikor szívesen hülyét csinálok magamból, a színház meg erre tökéletes szelep. Nincs nyomasztó örökség, amit cipelek, vagy aminek meg akarnék felelni.

A felvételi a főiskolára elsőre nem sikerült. Ezt akkor hogy élted meg?

Hatalmas trauma volt, tragédia, egy halálközeli élmény.

Sírtam, zokogtam, felhívtam az anyámat,

hogy nem vettek fel, ő meg már-már attól félt, hogy leugrom valamelyik hídról. De az idő igazolta, hogy ez miért történt így, és most már nagyon örülök, hogy Máté Gáborhoz jártam négy évig. Előtte, Vidovszky Györgynek köszönhetően, bekerültem a Bárka Színház stúdiójába. Ami annyira meghatározó volt, Spolarics Andreával és mindenkivel, olyan jól éreztem ott magam, hogy valójában nem is tudtam elképzelni, hogy otthagyom a Bárkát, és megyek a főiskolára. Persze felvételiztem, és akkor már felvettek.

Soha nem ért megkülönböztetés édesanyád és nagyapád miatt?

Nem vettem észre olyan konkrét helyzetet, hogy „Anna, neked azért kell többet, mást vagy máshogy teljesítened, mert az anyád a Szirtes Ági”, ezt így sohasem mondták ki. Annyit viszont a mai napig észreveszek szemekben, hogy néha nem engem látnak. Mintha kísértetet látnának, főleg olyan kollégákon, akik fiatalkora óta ismerik anyámat, és rengeteget dolgoztak vele.

Említetted, hogy többször is együtt játszottatok. Milyen vele a közös munka? Kollégaként vagy lányaként kezel?

Azért ezt nem lehet kettéválasztani. Nem volt mindig könnyű, de meg kellett tanulnom kezelni ezt a helyzetet, ma már könnyebb. Gyerekkorom óta bejártam ebbe a színházba, mintha hazamennék, ismertem mindenkit, azután odakerültem mint főiskolás, gyakorlatra. Hát elég fura volt.

Az elején volt lámpalázad?

Hát hogyne, persze! Halálfélelmem volt minden előadás előtt. Előfordul, hogy ma is van még. Szövegben utálok hibázni.

Miközben kell, hogy legyen benned egy jó adag exhibicionizmus is.

Igen, de ez a kettő együtt jár. Az, hogy valaki színész, nem azt jelenti, hogy nem fél. Még mindig vannak olyan előadások, amelyek előtt rettegek. Amiben teljesen felszabadult vagyok, és könnyed, az a paródia. Van egy est minden január 1-jén, amikor mi, színészek egymást szoktuk parodizálni, a rendezőket és kollégákat. Ötvös Andris, Elek Feri és Dankó Pisti a magja ennek a csapatnak, de már csatlakozott hozzánk Mészáros Blanka, Pálos Hanna és Tasnádi Bence is. Tulajdonképpen az igazi véleményemet szeretem humorba csomagolva tálalni.

Nem átlagos szerepeket játszol a Katonában. Cigánylány, zsidó lány, terrorista. Tudatosan ilyen karaktereket választasz, vagy ilyeneket osztanak rád?

Egy társulatban azt játszod el, amit rád osztanak, de az, hogy van egy karaktered, hogy hogy nézel ki, abból nagyon sok minden következik, az határozza meg, hogy milyen szerepeket fogsz kapni.

Azt szeretem, amikor valaki teljesen mást kér tőlem, ha meglep.

Az, hogy nekem mondjuk jól áll, ha egy „kimondom a véleményemet” parasztlány vagyok, vagy egy szenvedélyes karakter – azt hiszem, hogy ezek nekem könnyebben mennek. Képzeld, múltkor Dinnyés Dani szólt, hogy „Gyere már be egy próbaéneklésre, mert szerintünk te alkalmas lennél arra, hogy ezt a szoprán szerepet elénekeld!" és akkor belekerültem a Così fan tutté-ba, amit most próbálunk a Kamrában, egész évben futott Operabeavató cím alatt. Szóval az élet egyszer csak adott valami olyat, amit nem gondoltam volna.

Sok színész beskatulyázódik egyfajta szerepkörbe. Nem kapnak annyi vagy olyan lehetőségeket, hogy kitörjenek ebből.

Igen, de vannak átváltozóművészek. Ilyen például Christian Bale, aki A gépész-hez lefogyott 60 kilóra, aztán a Batman: Kezdődik!-re fölszedett 30-at, majd a következő filmjéhez megint visszafogyott... Vannak ilyen őrültek, akik abban lelik örömüket, hogy újra és újra megfogalmazzák magukat és a testüket. Ekkorát szerintem egy magyar színész nem lenghet ki, meg hát nincs is az a három hónap, amíg lefogyok, azután meg visszahízok egy szerep kedvéért. Amúgy ha már a fogyásnál tartunk, most egy fontos dolog történt az életemben, szeptemberben találkoztam Tomán Szabinával, akinek segítségével életmódot váltottam.

Van olyan az általad játszott szerepek közül, ami nagyon közel áll hozzád és igazán megmaradt benned?

Nekem nem is kimondottan egy szerep a fontos vagy meghatározó, hanem a hozzá kapcsolódó érzéseim. Milyen volt a próbafolyamat, a rendező, a mindennapi munka, a hangulat. Én csak szeretetben tudok működni, ki nem állhatom, ha piszkálnak. Engem kinyír az ordítozás, a balhé, a feszkó. Emlékezetes szerepeim mind attól fontosak nekem, hogy éreztem, kölcsönösen megbízunk egymásban a rendezővel meg a többiekkel, akikkel a színpadon vagyok. Vannak találkozásaim, amikből rengeteget tapasztaltam és tanultam.

Hiszek a jó csapat erejében, és a Katona nagyon erős csapat.

Amit nagyon szeretek, az most nyáron is lesz, a Tévedések vígjátéka Szegeden, az is egy szuper csapat. Imádtam Szidikét a Cigányok című előadásban, a számomra egyik legkedvesebb pedig a Nordost volt. Abban hárman játszottunk, Fullajtár Andrea, Bodnár Erika és én. Az már sajnos nincs, pedig aktuálisabb lenne, mint bármikor: az, hogy egy csecsen terroristanő szemszögéből és személyes tragédiáján keresztül ismerünk meg egy megrendítő történetet.

Színpadi sikereidhez képest a filmek, amikben szerepeltél, nem voltak átütőek. Vajon mi ennek az oka?

Fogalmam sincs, rengeteget gondolkozom ezen. Játszottam a 9 és 1/2 randi-ban, aztán jött a Para, a Szélcsend – szintén Sas Tamással –, és tavaly nyáron forgattam pár napot a Válótársak című sorozatban. Nagyjából ennyi. Érdekes, többször mondták azt nekem, meg rendezőktől is szoktam hallani, hogy „Csak az a baj, hogy túl szép vagy!” Utálom ezt a mondatot!

Ez mióta baj? Pokorny Lián is tudtak csúfítani a Társas játékban, ha azon múlik.

Hát igen... Nyilván soha nem kapunk választ ezekre a kérdésekre, csak elgondolkodtató, hogy a szépség sokszor hátrány, vagy kevésbé hiszed el egy szép embernek, hogy ő nyomorult, hogy az élete boldogtalan, hogy ő is küzd. Mert azt gondolják, hogy a szép embereknek valahogy könnyebb.

Nem így van?

Bizonyos szempontból igen, könnyebb, de nálam sokkal szebb színésznők forgatják agyon magukat, úgyhogy velem valami más nem stimmel. Félreértés ne essék, senkitől nem sajnálok semmit, de azért várnám, hogy mi az, ami tényleg engem talál meg. Tehát én irigyelni senkit nem szoktam, inkább az izgat, hogy az életem hogy fog alakulni ebből a szempontból.

Talán lesz egy rendező, akinek majd én kellek.

Egyébként nagyapám helyettem is leforgatott már előre mindent. Évente 3-4 filmet csinált, ha pörgetem a filmeket, amelyekben játszott, elszédülök, mire a végére jutok. Anyám is sokat forgatott, szóval családi szinten nem panaszkodhatunk...

Most és a közeljövőben miben láthatnak a nézők?

Játsszuk még júniusban és júliusban is párszor a már említett Operabeavató – Così fan tutte előadást, amit Göttinger Pál rendez a Kamrában. Ez egy iszonyú izgalmas este lesz, operaénekes sztárokkal állunk egy színpadon Kálid Artúr és én. Ez egy lazább, kötetlenebb, formabontóbb előadás. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom.

Rengeteget szinkronizálsz, komoly szerepek is gyakran megtalálnak. Mióta csinálod?

Intenzíven nagyjából három éve. Kisebb szerepeket már kaptam a főiskola után, de tulajdonképpen mindent Aprics Lászlótól tanultam. Akkor még nem volt oktatás a főiskolán, de most már van, ő tanítja. Mi viszont még nem voltunk olyan szerencsés helyzetben, úgyhogy

én a mélyvízben tanultam meg úszni.

Ő hívott zöldfülűként főszerepekre. Először persze kisebb szerepeket kaptam, de aztán jöttek a nagyobbak is filmekben, sorozatokban, úgyhogy mindent neki köszönhetek. A többi kolléga is több-kevesebb türelemmel eltűrt, amikor még nem voltam ügyes, de Aprics nevelt ki magának.

Mi okozott nehézséget?

Volt néhány, például azok a rövidítések, hogy kk, eleje h, vége kk (képen kívül, eleje háttal, vége képen kívül – a szerk.). Ezeket például nem tudtam. Azt hiszem, hogy minden szinkron, amit csináltam, azért volt nehéz, mert pontosnak kell lenni, és akkor jó, ha az érzelmek igaziak. Ezért

szeretek Apriccsal dolgozni,

mert ő mindig megköveteli a minőséget. Éppen ezért mindig emelkedett pulzusszámmal dolgozom. Ez pontosan olyan idegrendszeri munka, mint a színészet, csak nincs rajtam smink, meg nem vagyok beöltözve, mert nem engem látni. Tulajdonképpen hihetetlen jó játék, hogy nem én látszom, mégis olyan szinten kell a másik színészre ráhangolódni, mintha velem történne.

Mindezt úgy, hogy neked nincs több hónapod felkészülni a szerepre, hanem rögtön hozni kell a karaktert.

Igen, gyorsan át kell venni az adott színész lelki- és idegállapotát. Nagyon sokszor hívnak fekete színészre vagy mondjuk egy vagány kinézetű színésznőre, akiknek gyakran furán magas hangjuk van. Ilyenkor megállapítom, hogy az én hangom sokkal jobban áll neki. (nevet)

Vannak kedvenc munkáid?

A Csajok-at imádom, abban Marnie vagyok, ugyanígy a Feketelistá-t, ami az idén már sajnos nincs. Nagyon szerettem a Gengszterkorzó-t, a Mad Men – Reklámőrültek-et, a Brooklyn 99 – Nemszázas körzet-et és a Banshee-t. Na, abban Rebecca egy teljesen más karakter, néztem is, hogy egy szőke topmodell lányra hívott ki Aprics, de nagyon megszerettem. Meg persze ott van még a The Walking Dead-ből Michonne, aki szintén hatalmas kedvencem, nagyon vagány csaj – én magam is nézem a sorozatot, de szinte mindent angolul, hogy tanuljam a nyelvet. És a rajzfilmeket is imádom, nemrég mozikba került az új Jégkorszak, abban is kaptam most szerepet.

Követed is ezeket a filmeket vagy sorozatokat? Visszanézed magadat?

Múltkor az éjjel-nappaliban pakoltam a kosaramba, és ment a tévé a kassza fölött. Egyszer csak meghallottam magamat, épp egy nagyon nehéz jelenet ment Az Álmosvölgy legendájá-ból, amiben Abbie Mills hadnagy vagyok. És ahogy így megnéztem, mondtam magamnak – meg a kasszásnak –, hogy ez az én hangom, és lehetettem volna pontosabb. Néha meg vagyok elégedve magammal, néha nem.

Meg szoktak ismerni hangról?

A csak színházba járók kevésbé, de akik a sorozatokat is nézik, azok felkapják a fejüket, ha bemegyek valahova, és megszólalok. Olyankor nagyon menőnek érzem magam. Múltkor bementem egy boltba, és az eladósrác nem hitte el, hogy bejött Marnie. „Légyszi mondanál még valamit?” – kérte, majd hozzátette, hogy „Úristen ezt nem hiszem el, ez tényleg te vagy!” De az volt az igazán gyönyörű pillanat, amikor a legtöbb főcímet és stáblistát bemondó Bozai József hangján először hallottam a nevemet. Azt hittem, hogy elsírom magam, gyerekkorom óta hallom őt, és most kimondta a nevemet. Akkor éreztem azt, hogy most már én is vagyok valaki!

Miket nézel mostanában?

Hatalmas Sean Pen-rajongó vagyok, tőle bármikor, bármit. Trónok harca jöhet minden mennyiségben. Amitől sikoltoztam, annyira jó, az a House of Cards. Imádtam a True Detective első évadát, amiben Matthew McConaughey és Woody Harrelson játszott. Nézem még a The Walking Dead-et, amiben ugye szinkronizálok is. Na, az például azon kevés munkák közé tartozik, amire én jelentkeztem. Odamentem és megmondtam, hogy én vagyok Michonne, őt adjátok nekem! (nevet) Nagyon röhögtek, és mondták, hogy oké, majd hívunk, aztán szerencsére tényleg hívtak.

Gyakran előfordul, hogy nézel egy karaktert, és eszedbe jut, hogy szívesen lennél a magyar hangja?

Rengetegszer van ilyen, hogy nézem, és „Úristen, őt nagyon leszinkronizálnám!” Meg olyan is van, hogy nézek egy filmet magyarul, és arra gondolok, hogy én sokkal jobb lettem volna rá. De természetesen elismerem, ha valaki csodálatos, és tökéletesen szinkronizál.

Pedig nagyon sokat dolgozol. Ennyi munka mellett mennyi szabadidőd van?

Hát nem sok. Év közben nulla, pihenésre marad a nyár.

Mit csinálsz ilyenkor?

Leginkább semmit. Otthon fekszem a kanapén. Annyira elfáradok, hogy külön programot csak pihenés után tudok csinálni. Amikre ilyenkor vágyom, az egy nagy alvás, hogy ne kelljen 7-kor felkelni, úgyhogy ilyenkor alszom délután 1-ig, utána lemegyek ebédelni.

Nagyon nagy lustuló vagyok,

élvezem, amikor semmi dolgom. Az utazás tölt fel, meg a barátaimmal a fröccsözős esték. Most voltunk egy hétre Korfun a szerelmemmel, valami isteni volt! Persze nem panaszkodom, mert dolgozni is imádok, rohadtul élvezem, amit csinálok.

Milyen terveid, álmaid vannak a jövőre nézve?

Konkrétan nincs ilyen, bármire nyitott vagyok! Amit szeretnék visszakapni az életembe, az a lovaglás és az a szabadság, ami azzal jár. A munka, ha ennél rosszabb vagy kevesebb soha nem lesz, és az opera mint új szerelem megmarad, és tudom magamat fejleszteni, akkor boldog leszek. Azt tudom, hogy én is, mint sokan, szeretnék anyagilag biztonságba kerülni.

Azért ez a szakma nagyon szélsőséges,

már ami a bevételünket illeti. Vagy van pénz, vagy nincs, átmenet, vagy legalábbis egy szinten tartott minimum nem nagyon létezik. Szeretnék nem rettegni attól, hogy hogy fizetem be a csekkjeimet, ezt mondjuk kívánnám magamnak, meg sok szerencsét, mert az azért kell ehhez a pályához!