Egykor imádott sorozatok, amelyek ma jóformán nézhetetlenek

Próbálta már újranézni egykori kedvenc szériáját? Keserű csalódás érheti azt, aki mai szemmel és mércével közelít a régi kultikus sorozatokhoz. Vannak persze időtálló kivételek, de sok tévés produkciónak mára jócskán lejárt a szavatossága. Mutatjuk, mely esetekben derült ki, hogy már a nosztalgia sem a régi.

Egy rém rendes család

Az 1987 és '97 között futott szitkom hatalmas vívmánya volt annak idején, hogy szakított az addigi édeskés, idealizált családábrázolással. Az alkotók azonban nagyjából ennyivel meg is elégedtek, így a poénok nagy része megrekedt a pukizós, s*ggre esős viccek és szexista gegek szintjén. Ennek köszönhetően az Egy rém rendes család mai szemmel nézve

alpári és egyszerű, mint a szálka – azóta már minden tekintetben, humorban és családi sorozatban is meghaladta a tévézés ezt a szintet:

elég, ha csak a szintén Ed O'Neill főszereplésével készülő Modern család-ra gondolunk. Az Egy rém rendes család vitathatatlanul része a televíziózás történelmének, de jobb is, ha most már örökre megmarad ott.

Pirx kalandjai

Hogy a nosztalgia mennyire csalóka dolog, arra talán a legjobb példa a Stanislaw Lem novellái alapján Papp János, Sunyovszky Szilvia, Somogyvári Rudolf és Bálint András főszereplésével 1972-ben készült ötrészes magyar tévésorozat, amelynek alkotói valószínűleg az 1966-os nyugatnémet Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai sikerén buzdultak fel. Habár a Pirx körül az elmúlt években-évtizedekben valamilyen rejtélyes oknál fogva masszív kultusz alakult ki, a kegyetlen igazság, hogy ez a magyar sci-fi

konkrétan a nézhetetlen kategóriába tartozik.

A cselekmény kínosan lassan csordogál, a poénok erőltetettek, a főcímzene egyszerűen büntet, a kameramozgások esetlenek, és a rendezés és a színészi játék is kihívásokkal küszködik – nagyrészt agyonbeszélt színielőadást látunk, amit leginkább azok a trükkök dobnak fel, amelyeket az alkotók még az ősfilmesektől lestek el.

A Pirx-ben nagyon közelről fényképezett hétköznapi használati tárgyakból teremtettek kevéssé hiteles űrközeget, és ebbe helyezték el a miniatürizált emberi figurákat –

így lett a citromfacsaró, a legóelem, az indexlámpa, a televízió vagy éppen egy szépen metszett, felfordított pohár makróképéből futurisztikus űrhajóskellék.

Mindezek miatt élünk a gyanúperrel, hogy a Pirx kalandjai valójában már készültekor sem volt egy jól sikerült alkotás – csak azért nézték olyan lelkesen, mert nem volt más.

Família Kft.

Miközben a Szomszédok-nak igazi kultusza alakult ki (legyen szó Lenke néniék hétköznapi drámáinak bármennyire is ironikus megközelítéséről), a Família Kft. nem dicsekedhet hasonló státusszal, annyi azonban bizonyos, hogy a legtöbben hatalmas nosztalgiával gondolunk vissza rá. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy az 1991-től összesen 385 részt megért széria volt

az első igazi magyar szitkom, azaz rögtön beindult a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”-effektus.

És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az alkotók elég jól honosították az idegen műfajt.

A cselekményt szinte agyonnyomó termékelhelyezések ugyan nem sokat segítettek, de a Szép család tagjai és a hozzájuk kapcsolódó csatolt részek elég jól voltak kigondolva, és a jól eltalált figurákhoz az idők során szinte szállóigévé vált aranyköpések társultak. Biztosak vagyunk benne, hogy a mai napig is ott cseng mindenki fülében az

eddig, eddig, eddig vagyok”,

a „Hajnalkám, te ezt nem tudhatod”, a „Vili, te nagyon hülye” vagy az „Alamuszi, Csigavér, oda-vissza”.

A színészi játékra ugyan leginkább a ripacskodás nyomta rá a bélyegét, de emellett voltak benne határozottan jó megmozdulások, és a kifejezetten kínos pillanatok mellé mindig került azért néhány frappáns poén. Habár egy teljes epizód megtekintésére ma már nem valószínű, hogy sokan vállalkoznánk, de ha csak röviden belenézünk, azért sok hibája mellett is érthetővé válik, miért találtuk annak idején kifejezetten szerethetőnek a Família Kft-t, és miért alakult ki olyan gyorsan a függőség.

Benny Hill Show

Hihetetlen, hogy ez a szkeccsszéria 1969-től kezdődően húsz éven át futott, és hogy valamikor tetszett a közönségnek, pedig gyerekként szakadtunk rajta a röhögéstől. Az egyes vélemények szerint tehetséges angol nevettető sorozatának fő humorforrása, hogy az általa alakított, vélhetően szexmániás figura kigúvadó szemmel bámul minden csinos csajt, és a legtöbbjüket jól le is tapizza. Ja igen, és itt van még az alacsony, kopasz fickó, akinek mindig csapkodják a fejét. Mindezt egybevetve

a Benny Hill Show valószínűleg a bennünk élő Mórickát szólította meg,

de amint elmúltunk tízévesek, a varázs is megszűnt. Az viszont tagadhatatlan, hogy a sorozatnak az idők során mémmé vált zenéje szinte bármilyen képsort viccessé varázsol.

Zorro

Az annak idején a Walt Disney bemutatja című matinéműsor egyik felvonásaként sugárzott kalandszéria igényesen kivitelezett, jó nevű színészekkel megvalósított (a főszerepben Guy Williamsszel, a korszak szívtiprójával), 1957-ben készült produkció volt – és ez utóbbival mindent elmondtunk róla. Hiába énekeltük együtt anno szinte transzban a főcímdalát a tévével,

Zorro felett sajnos könyörtelenül eljárt az idő.

Több sorstársához hasonlóan nem vált ugyan kínossá vagy nézhetetlenné, csak unalmassá.

A XIX. század eleji Kaliforniába helyezett cselekmény lassan, komótosan csordogál, az akciójelenetek is hagynak némi kívánnivalót maguk után, ráadásul süt róla, hogy elejétől a végéig stúdióban forgatták, még a külsőket is. A világ és vele a mozgóképes alkotások tempója azóta annyira felgyorsult, hogy ma már a gyerekeket sem kötné le, ahogy a maszkos igazságosztónak öltöző kardforgató nemes úr, Don Diego de la Vega borsot tör Garcia őrmester orra alá.

Xena, a harcos hercegnő

A kilencvenes évek közepétől kezdve a kisképernyőn a filmvilágot jóval beelőzve már volt egy reneszánsza a mitológiai ihletettségű sorozatoknak. A Herkules spin-offjaként 1995-ben indult Xena is ennek a trendnek a terméke, de határozottan állíthatjuk, hogy

a szériát övező rajongás sokkal inkább a főszerepet játszó színésznő, Lucy Lawless külsejének szólt,

mintsem a sorozat minőségének. Hiszen az ókori kosztümben idétlenkedő hősök kalandjaihoz leginkább a – nincs rá jobb, szó – béna jelző passzol. A Xená-nak ráadásul nagyon bugyuta volt a humora is, amire az alábbi részlet talán a legjobb példa.

Magnum

Habár kedvenc bajszos, rövid gatyás magánnyomozónk nagyon a szívünkhöz nőtt, be kell látnunk, hogy a nyolcvanas évek kedvelt krimisorozata

éppen krimisorozatként nem állja meg a helyét.

A Magnum-ban látott bűnügyek és az utánuk zajló nyomozás teljesen értékelhetetlenek, valószínűleg inkább a jól megírt figurák miatt lehetett ezt a sorozatot szeretni. És sajnos az alkotók közülük is leginkább csak a két főhősre, a címszereplőre és a Magnumnak is otthont adó fényűző hawaii birtok kekeckedő intézőjére, Higginsre koncentráltak. Bár bajszos hősünknek van több barátja és segítője is, ők már korántsem annyira izgalmasak és kidolgozottak. Magnum és Higgins között azonban tökéletesen működik a kémia – ahogy az lentebb is látható.

Jeannie, a háziszellem

Tudta, hogy mindenki kedvenc elvetemült Jockey-jának, Larry Hagmannek nem a Dallas volt az első fontos sorozata? Hanem ez az 1965 és 1970 között futott butácska szitkom, amelynek egyetlen titka, hogy sikeresen ragadta meg a korszellemet, és használta ki azt az utat, amit a Bewitched egy évvel korábban már kijárt a számára.

A hidegháború közepette ugyanis az akkori nézők az eszképizmus jegyében szívesen menekültek ezeknek a „fantáziasorozatoknak” a világába, hiszen a csúnya valóság helyett sokkal megnyugtatóbb azt figyelni, ahogy varázserővel megáldott vonzó boszik és lenge ruhás, szexi dzsinnlányok gabalyodnak össze hétköznapi férfiakkal. Ha megnézzük a fenti jelenetet, nagyjából képet alkothatunk róla, milyen sztorival és humorral dolgozott a Jeannie, a háziszellem. Larry Hagmant ilyen hamvasan, fiatalon látni azonban megfizethetetlen élmény.

Űrgammák

Egyes vélemények szerint az 1995-ben indult magyar ifjúsági sci-fi színészeit, a Dextert alakító Sörös Sándort és a Szinisztert játszó Szombathy Gyulát zsarolással kényszerítették arra, hogy részt vegyenek ebben az „übergagyi” sorozatban. Pedig az Űrgammák akkoriban rengeteg fiatalt megmozgatott. Sikerének titka, hogy egy időben még a csapból is ez folyt, hihetetlen marketinggépezet épült rá: klubot, majd ifjúsági szervezetet alapítottak hozzá kapcsolódva (a Xénia Láz Egyesületnek 76 ezres volt a tagsága!), CD-t jelentettek meg a dalaiból válogatva, sőt nagyszabású koncertet is adtak a BS-ben.

Habár az Űrgammákat eredetileg oktató céllal indították útjára (a természettudományok iránti érdeklődés felkeltése volt a célja), az igazi rajongók ebből mit sem érzékeltek. „Egyszerűen csak űrhajós sorozat volt, akkortájt menő zenékkel. Akkor még nem voltak kereskedelmi tévék, nem volt nagy műsorválaszték.

Egy nyolcévesnek akkoriban nemigen volt más lehetősége űrhajós szériát nézni”

– mondta az általunk meginterjúvolt egykori rajongó, aki jó pár évvel fiatalabb volt, mint a műsor kiskamasz célközönsége, vélhetően ezért nem zavarta a hiányos technikai megvalósítás és a produkció egyéb hibái.

Az Űrgammák vesztét mégsem ez okozta, hanem az adatgyűjtési botrány, amibe a készítők keveredtek. Az erősen baloldali kötődésű mozgalom részeként ugyanis a gyerekek körében adatgyűjtést is végeztek, amely keretében olyan érzékeny adatokra is rákérdeztek, mint a vagyoni helyzet vagy a politikai vélemény. Az 1998-as választások után így a mozgalom elsorvadt, a Xénia Láz Egyesületet beolvasztották az úttörőszövetségbe (!), és a 160. rész maradt az utolsó. A fenti epizódot látva talán jobb is így.

A klinika

Hogy a nyugatnémet–osztrák koprodukcióban készült, 1985-ben indult kórházsorozatnak milyen sok rajongója volt, vagy talán van még ma is, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rengetegen kattintottak az Így néz ki A klinika egykori nőcsábásza című cikkünkre (természetesen Udo Brinkmannról van szó). A Fekete-erdő Klinika betegeinek és orvosainak (élükön a bölcs Brinkmann professzorral és feleségével, Christa nővérrel) csendesen-unalmasan csordogáló hétköznapjait és szívügyeit egészen addig izgalmas volt figyelni,

amíg be nem jöttek hozzánk is az olyan kórházszériák, mint a Vészhelyzet vagy A Grace klinika

– ma már senkinek nem emelné meg a pulzusszámát egy gyorshajtás, egy goromba kolléga akadékoskodása vagy egy rozsdás szögbe tenyerelés.