Ábel Anita: Nem hallgatom el, ha valami nem tetszik

Sztárban sztár sajtótájékoztató

Ábel Anita másodszor ül be a Sztárban Sztár+1 kicsi zsűrijébe, az első évad tapasztalatai alapján szigorú lesz, de őszinte - úgy látja, ha megfelelő tanácsokat, instrukciókat adunk a tehetséges gyerekeknek, akkor nagyon jól lehet őket formálni, és különleges dolgokat tudnak kihozni magukból. Többször meghatódott már a zsűriszékben, de mindig azok a legszebb pillanatok számára, mikor a fejlődést látja meg valakiben a színpadon - többek közt ezekről mesélt az Origónak.

Többször említette már, hogy mennyire kedveli a Sztárban Sztár + 1 kicsit. Miért tartja olyan jónak ezt a műsort?

Mindig elkápráztat, hogy a gyerekek milyen szinten profik, precízek és maximalisták, mennyire komolyan veszik a készülést, és egy hang nélkül menetelnek előre heteken át. Sok felnőtt előadó példát vehetne róluk. Több esetben azt láttam tavaly, hogy húzzák magukkal a felnőtteket. Egészen megható és elképesztő produkcióknak lehettem szemtanúja az első szériában a színpadon, szerintem ilyenekből idén sem lesz hiány.

Csodás volt végigkísérni egy-egy versenyző fejlődését.

Például a tavalyi nyertes, Varga Vivi, egészen az ötödik adásig nem találta saját magát, és egyszer csak berobbant. Bejött hozzánk egy kis kamaszlány, aki vívódott a nő és a kislány között, és egy énekesnő ment el tőlünk. Ezek nagyon szép pillanatok.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Könnyű levenni a lábáról? Mi az, ami meghatja, vagy amit leginkább értékelni tud a produkciókban?

Minden, amiben azt látom, hogy van benne munka. A Nagy Duett ugyan kicsit más volt, de az is tíz héten át tartott, és dalokat kellett megtanulni, koreográfiát elsajátítani, így van némi tapasztalatom. Pontosan tudom, hogy ők min mennek keresztül, mikor vannak a mélypontok, mikor van az, hogy úgy érzik, már nem lehet ebbe többet belerakni. De azt is tudom, hogy mindig van valami, ami átlendít. Amikor versenyeztem, akkor láthatták a nézők is, hogy

borzasztó maximalista vagyok,

nálam nincs hibalehetőség. Persze hibázni lehet, ők gyerekek, ezt ne felejtsük el! De nem nagyon volt tavaly sem, aki félvállról vette volna. A szorgalom és a munka igenis meglátszik. Az, hogy valaki tehetség, egy nagyon jó dolog, egy adottság, de hogy ezt tápláljuk, arról gondoskodni kell folyamatosan. Ha ezt látom a produkcióban, ha oda lett rakva, dolgozott érte, és nem csak haknizott egyet, akkor hiába csúszott el egy-egy hang, engem lenyűgöz.

A gyerekek mellett ott vannak a felnőtt versenyzők is. Őket is ugyanígy nézi?

A felnőtteknél inkább azt nézem, hogy milyen kapcsolatuk van a gyerekkel. Fontos, hogy egy hullámhosszon legyenek. A duó műfaja mindig nehéz, hisz mindig kapaszkodik az egyik a másikba. Érdekes volt látni, hogy mikor emelte fel a gyerek a felnőtt előadót, és mikor fordítva.

Itt javarészt az ország nagyon elfoglalt énekesei vannak,

mindig jönnek valahonnan, fellépésről, műsorról, és nem mindig megfelelő állapotban. Látszik a munkán, ha ezt az ajtón kívül tudják hagyni, és a gyerekekre tudnak hangolódni. Ez nagyon fontos része ennek a műsornak.

A Nagy Duettnél is ez volt?

Igen, megérkeztünk különböző helyekről, aztán ott voltunk a próbán, és az volt a kérdés, hogy az idegszálaink mennyire tudnak egymásra hangolódni, mennyire tudunk arra koncentrálni, hogy mi ketten vagyunk csak és a produkció. Tavaly egy-két kivétellel ezt maximálisan meg is tették a felnőttek, és nem önmagukat helyezték előtérbe, hanem a mellettük álló gyereket. Ha egy előadó háttérbe tudja tolni magát, és elfogadja, hogy most nem ő szerepel, hanem a tizenéves partnere, őt kell emelnie, akkor ezzel nem lesz baj.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A mentor szerepe mennyire menne? Vállalná ezt vagy hasonló műsort?

Ide kell hang és olyan technika, ami nekem nincs, hisz alapvetően színésznő vagyok, nem énekléssel foglalkozom. Más típusú tehetségkutatóban szívesen lennék mentor, hisz szeretek gyerekekkel foglalkozni. Ők még nagyon tiszták, és úgy gondolom, ha megfelelően kezeljük őket, megfelelő útmutatást kapnak, akkor nagyon jól lehet őket formálni.

Azt gondolom, igazságos ember vagyok.

Nem hallgatom el azt sem, ha valami nem tetszik, de nagyon fontos, hogy tudjunk dicsérni, és a dicséret építő jellegű legyen – ez a saját gyerekemnél is így van. Tisztában kell lenni azzal, hogy mik azok a kis apró technikák, melyekkel úgy tereled, hogy nem is veszi észre, de a segítségeddel a jó irányba halad.

Zsűriként nehéz véleményt alkotni gyerekekről?

Nehéz, mert nem biztos, hogy ami egy felnőtt versenyzőnek humor és félvállról veszi, azt egy gyerek is. Ők nekünk is meg akarnak felelni, ezért őszintén, de óvatosan kell fogalmazni.

Úgy gondolom, úgy kell ezt megtenni, hogy közben ne gázoljunk bele a lelkébe,

mert egy-egy mondat is elég ahhoz, hogy elveszítse a lendültet a következő hétre. Otthon is előbb dicsérek, és utána mondom, hogy esetleg min lehetne változtatni. Ezt próbálom itt is.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Mindig sikerült?

Általában igen, egy esetre emlékszem tavalyról, amikor le kellett ülnöm beszélgetni egy versenyzővel a műsor után.

Juhos Zsófi egyik koreográfiájára azt mondtam az értékelés alatt, hogy ő ennél sokkal jobbat is tud, aztán ő ettől összeomlott.

Beszélgettem vele, mondtam neki, hogy ezt meg kell értenie. Ha valaki az adott héten nagyon jó, akkor magasra teszi a mércét! A nézők nem az elmúlt hat-hét adást nézik, amikor szavaznak, hanem mindig az adott napot, az aznapi teljesítményt. Hiába volt valaki nagyon jó a múlt héten, az nem számít, ezt nekem is meg kellett tanulni. Nincs lazulás, ugyanúgy kell csinálni. Vannak rossz napok, de ezekből is kell építkezni, ezek erőt kell adjanak ahhoz, hogy a következő héten úgy odarakja magát a versenyző, hogy az öregasszony elájuljon a zsűripult mögött.