Ha hiányzik az élő futballközvetítés, segítünk!

Vágólapra másolva!

Miközben vannak ennél összehasonlíthatatlanul szomorúbb dolgok ezekben a hetekben, sok ember attól szenved világszerte, hogy egy hónapja nem látott focimeccset. Nekik ajánlunk most egy pótszert, egy futballtémájú sorozatot, a Sunderland, amíg élek-et.

Kalmár Csaba

Vágólapra másolva!

sorozat tévé

1879-ben alapították, és a Sunderland AFC múltja egyértelműen sokkal szebb, mint a jelene. Hatszor nyertek bajnoki címet az első osztályban (1892, 1893, 1895, 1902, 1913, 1936), de jó ideje nem jegyzik a csapatot a legjobbak között. Legnagyobb riválisuk a Newcastle, 1997-ben pedig átköltöztek a pazar Stadium of Lightba, a Fény stadionjába, előtte Roker Park volt az otthonuk száz éven át. A fény azonban a közelmúltban épphogy csak pislákolt.

A magyar felirattal is látható Sunderland, amíg élek egy kétévados dokumentumsorozat a klub sötét, kicsit kaotikus időszakáról, a futball iránti mérhetetlen szeretetről, az igaz drukkerek vallásos imádatáról, a háttérben zajló folyamatokról, eseményekről. A szebb napokat is látott Sunderland iparváros lakói közül sokaknak az a legfőbb programja, hogy kimenjen a meccsre, függetlenül attól, hogy milyen mélyre sodródott a klub: egy részük biztos örült annak, hogy alaposan dokumentálták a hanyatlás korát, egy másik része pedig nyilvánvalóan ideges lett ettől. De ez mindegy is, mert az eredmény fogyasztható, erős darab, gyakran drámai, és a mai időkben, amikor egyáltalán nincs élő focimeccs a tévében, ez a széria kiváló pótszer lehet sokaknak.

Az újabb összeomlás (mert korábban is volt, hogy kiestek a legjobbak közül) 2016-ban kezdődött, amikor a Sunderland akaratán kívül bemutatta minden idők egyik legszörnyűbb Premier League-startját, mindössze két pontot kapirgáltak össze az első tíz meccsen – ekkor már látszott, hogy nagy baj lesz. Az is lett, 24 ponttal kiestek, David Moyes lemondott, a társaság pedig felkészült a második vonalra.

Itt, 2017-ben veszi fel a fonalat a dokumentumfilm-sorozat. A néző röviden megismerkedhet a város múltjával, a helyi emberekkel, a kerettel, az új edzővel, megtudhatja, milyen nagy a feszültség az átigazolási időszak végén, még az utolsó percekben is. Sokszor nem jön, akit kiszemeltek, akinek a menedzserével többször is egyeztettek, más viszont elmegy, akit megtartottak volna, ráadásul az egész gyakran matek.

A Sunderlandnál is látszik, hogy kit akarnak elküldeni, mert szerződése miatt rengetegbe kerül, de nem sokat tesz érte (heti 70 ezer fontért ücsörög a padon), és az is világos, hogy a másodosztályba zuhant klub nem tud megfizetni igazi sztárokat. Ha meg is tudná fizetni őket, akkor a meccseket egymaguk eldöntő, nézőmágnes sztárok sem akarnának a Championshipben játszani.

Látjuk, hogy a tévéközvetítési díjakból is sokkal kevesebb folyik be, nehezebb gazdálkodni, pláne akkor, ha rosszul megy a csapatnak. Látható a vezetés szenvedése, amikor hirtelen csatár kell, mert nincs, aki gólt rúgjon, látható, mennyi energia megy el arra, hogy ne kapjon léket a viharba került hajó, miközben egyre rosszabb a hangulat.

Rengetegszer hangzik el, hogy „pozitívnak kell lennünk", és az is hogy „szükségünk van a három pontra",

ezeket ismételgetik szinte mániákusan, újra és újra, miközben megszeretjük a dokusorozat szereplőit, elkezdünk drukkolni nekik, hiszen nem lehet, hogy ne jöjjön egy felívelő periódus a hosszú és nyomorúságos hullámvölgy után.

A kamerás fiúk mindenhol ott voltak, a pálya szélén a meccs alatt, a kocsmában, a masszázsszobában, az öltözőben, az ügyvezető igazgató irodájában. Megismerhetjük a sportklub konyhásait, a gondolataikat, a csapat több drukkerét, azokat az egyszerű, hétköznapi embereket, akik akkor is megveszik a bérletet, ha ötlettelen, szánalmas a produktum, amit nézniük kell hétről hétre, akik mezben, sálban, szertartásosan ülnek le a tévé elé, ha idegenben játszik a csapat.

Megható látni, mennyire ragaszkodnak a klubhoz,

akkor is, amikor a mezre méltatlan emberek szaladgálnak a gyepen, és megható, mennyire tönkre tudja tenni az igaz drukkerek teljes hétvégéjét egy vereség vagy egy kilátástalan null-null hazai pályán.

Akárcsak Nick Hornby Fociláz című remek könyve, ez a sorozat is legalább annyira szól az igaz drukker lelkéről, a futball iránti szeretetről, mint magáról a meccsekről vagy játékosokról. Világos, hogy a játékosok zöme jön-megy, szívfájdalom nélkül eligazol egy-két szezon után, és vissza sem néz a város felé, a helyi futballrajongók viszont maradnak, és csak kevés örömet kapnak a szenvedés mellé.

Vannak temetések, ahol Sunderland-zászlóval takarják le a koporsót,

máskor meg a pap a csapat fontosságáról beszél a szószéken, és arra kéri Istent, támogassa a klubot – ilyen hatásos képekkel, és az őrjöngve anyázó drukkerekkel is tele van a sorozat. Míg az ebben a ligában vitézkedő Burton Albion átlagos nézőszáma ebben a szezonban 4 ezer körül volt, a Sunderland meccseire átlagban majdnem 28 ezren zarándokoltak el hetente, ez is bizonyítja, mennyire fontos a klub a város lakosainak.

Amikor elkezdték felvenni a dokusorozatot, biztos sokan abban bíztak, hogy fürgén, egy év alatt visszatér a csapat a legjobbak közé. Hogy aztán sikerül-e a visszajutás, hogy miféle drámák zajlanak a szezon közben, hogy mely játékos mivel húzza ki a gyufát a helyieknél, hogy mire mennek az akadémiáról felhozott fiatalok az Aston Villa vagy a Queen's Park Rangers ellen, az meg kiderül a sorozatból.

Csak ismételjük: amíg nincs MTK-Vasas, Fradi-Vidi, Real-Barca, Arsenal-Liverpool, Boca-River, addig legalább tudunk nézni olyan sorozatot, amely a futballról, és egy klub irányításának hátteréről szól. Ez a színvonalas, nem túl hatásvadász, de érzelemmel mégis teli doku pedig a járvány előtt is megállta a helyét, de most különösen jó megnézni.