Pásztor Anna: Mindenem fáj, de arra gondolok, bárcsak sose lenne vége

Vágólapra másolva!

Az énekesnő - akinek épp ma van a születésnapja - a TV2 műsorában táncol minden szombaton, esélyes a fináléra. Az Origónak elmesélte, hogyan élte meg az elmúlt hónapokat, amikor a koronavírus-járvány elvette tőle a közös zenélés örömét, a koncerteket. Elmondta, milyen volt az élet New Yorkban, miért jött haza, és mit ad neki a Dancing with the Stars ezen a keserű, sötét őszön. Nem sok pozitív hozadéka van a járványnak, véli, de annyi igen, hogy eztán jobban megéljük a jelent, a kisebb örömöket.

Kalmár Csaba

Vágólapra másolva!

média Pásztor Anna tévé

Most, hogy nincsenek koncertek, mit jelent a Dancing with the Stars?

Kapaszkodót jelent nekem ez a show, egy nagyon jó elterelő hadművelet az életről. Ha megpróbáljuk felfogni, mi történik körülöttünk, könnyen beleőrülhetünk, így kell valami, ami elvonja a figyelmet. Mi, zenészek, most nemcsak a munkánkat, hanem az életünk értelmét veszítettük el egy időre. Ha ez nincs, akkor nincs B opció.

Aki fiatalkorban elkezd zenélni, és marad a zene mellett, az mindent feláldoz erre.

Az Anna and the Barbies itthon benne van a top 50 zenekarban, azok között, akik keresnek is azzal, amit csinálnak. Tudjuk, hogy nem ismeretlen fogalom a „nincstelen zenész", mert csak kis százalékuk tud megélni belőle. Tizenhat éve van a zenekar, és hat éve engedték el a tagok polgári foglalkozásukat. Nekünk tényleg minden a zene, a testvéremmel már a korai korszakban is a bevételeink 60-70 százalékát a zenére fordítottuk, cédékre, demókra, hangszerekre. Annyi baromságra vagyunk hajlamosak elkölteni a pénzt... de nekünk ez volt a boldogság, mi zenét vettünk.

Hogy él most?

Albérletben, két kisgyerekkel. Van egy 14 éves kocsim, ami néha cserben hagy. Tudom, sokan vannak így... Nekem azért szerencsém is van, mert ott a tévé, a Dancing pedig nem az első nagyszabású műsor, amelyre felkértek szereplőnek. A televízió egy óriási cirkusz, nyilván nem mélyművészet, de mindenképp a 21. századi cirkuszművészet. Mindegyik műsorban, amelyet elvállaltam, találtam valamit, ami boldoggá tett. Volt, hogy a versenyképességemet bizonyítottam be, máskor a talpraesettségem, tűrőképességem.

A show-ban rendre a jobbak között vannak: mikor jött a tánc szeretete?

Nagyon szerettem volna foglalkozni vele, sőt, 20-23 éves korom között mindent a táncra tettem fel. Az Egyesült Államokban két évig dolgoztam azon, hogy felvegyenek egy kortárs balettiskolába. Aztán az élet azt mondta, hogy nem az ez utam, New Yorkban a két térdem tönkrement. Utána jött a versírás, a szövegírás, a slam poetry-szerű rappelés. A testvéremmel itthon egyesítettük az erőinket, ő akkor már négy-öt év alatt alternatív zenekarokban tapasztalatot szerzett. Összeálltunk, furcsa, hibrid műfajban nyomultunk, populáris rock és rap-kavalkád volt, kicsit a Red Hot Chili Peppers-féle zene.

A cirkuszt említette, korábban még zenélt is az Anna and the Barbies cirkuszban. Az önnek volt fontos?

Mindegy, mi a porond, az a lényeg, hogy változatos legyen. A televíziós show, a cirkusz, a varieté, a színház, az alternatív kiskocsma, ezek mint porondok, és én ezeket szeretem keverni, érdekes színeket visz az életünkbe. A fúziós művészeti formák elbűvölőek, én előszeretettel művelem, keverem a dolgokat, már ha hagyja a zenekar...

Egy-kétévente van ilyen agymenésem,

akkor összevonják a szemöldöküket a zenekari tagok, de végül megvalósul, én meg lenyugszom egy időre. A Moulin Rouge-ban barokk hiphop-estünk volt, a Müpában, a Fővárosi Nagycirkuszban, a Nemzeti Színházban is felléptünk, dramturgiailag rendezett darabbal.

Vissza a tévéshow-ra! Többen elkapták a koronavírust a versenyzők közül, hogy lehet ezt megúszni?

Még elkaphatom... de remélem, nem így lesz, és nem így esek ki. Alapvetően a próbákon mindenki maszkban van, de műsorban mindenki ölel mindenkit, főleg a kiesőket. Kontaktusban vagyunk tehát, de sokszor van, hogy egy páros egyik tagja elkapja, a másik pedig nem.

A győzelem a cél, vagy elég a dobogó?

Én nem vagyok nagyon célorientált. Nagyon könnyen elengedek bármit. Ha elvesztem a pénztárcámat, nagyjából egy másodpercig búslakodom, aztán már azt nézem, mi a következő lépés. Ha netán kiesek, akkor úgy érzem, hogy jó, hogy így történt, mert legalább nem sérülök meg, és lehet pihenni.

Ez fatalizmus?

Lehet. Amikor New Yorkban éltem, sokszor csak arra mentem, amerre zöld volt a lámpa. Szörfösként sem tudnék a hullám ellen menni. Még van négy táncunk, ha nem esünk ki, nagyon várom ezeket, annyira, mint amikor az amerikai balettiskolába akartam menni... Persze mindenem fáj, de arra gondolok, hogy bárcsak sose lenne vége!

Van szabadnap?

Nincs, sőt, mindennap két próba van, kétszer három óra, legalábbis a show vége felé közeledve. Közben interjúk, kisfilmek, ruhakiválasztás, kreatív míting. És közben a gyerekek!

Mekkorák?

Hétéves Benji, azaz Benjámin, négy és fél éves Zoé. Ők is megnéznek, ha műsorban vagyok... édesek, mert azt kiabálják, hogy „tíz pont!" Ők is szeretik a táncot, próbálnak utánozni pár emelést, mozdulatot.

Kikkel lett jóban a szereplők közül?

Anno táncos szerettem volna lenni, én őket imádom, a humorukat, az életszeretetüket, náluk egyfolytában megy a móka, a szórakozás. Valóságos ovisok, olyan jól lehet velük röhögni: szarkasztikus humoruk van, miközben nagyon nyitottak. A sztárok-celebek közül mindenkinek megvan a saját dolga, de Emilio zseniális fazon, nagyon vicces, és Tomikát, Horváth Tamást is nagyon kedvelem. Sajnos ő elájult próbán, mentő vitte el... de sérülés mindenkit ér, ez egy ilyen műfaj. Nekem izomhúzódásom van jó ideje,

izomlazítóval alszom, csontkovácshoz járok.

A profi táncosoknak is van baja, kinek a térdszalagja, kinek a válla sérült, vagy épp a medencecsontját zúzta le, mint az én partnerem, Gyuri. Détár Enikő pedig eltörte az orrát az első héten...

Közeleg 2020 vége, idén bulik már nem lesznek. Legalább online koncertje lesz a zenekarnak?

Karácsonyi élőt biztos csinálunk, streameljük az akusztikus műsort. Biztos kitalálunk még valamit. A közeljövőben akusztikus albumot szeretnénk összehozni. Át kell állni erre az új világra, meg kell találni a saját utunkat, mert ha nincs zene, akkor világvége lesz, egy 21. századi Taigetosz.

Mihez kezdenek a zenekari tagok így, hogy nincs koncertbevétel?

Az egyik zenészünk pizzát hord ki, a testvérem műszaki cikkeket ír, de van zenekari tag, aki masszíroz, és ebből van bevétele.

Én próbáltam a félretett pénzből megélni, de csak pár hónapra volt elég.

Egy cégnek készítettem reklámképp minivideókat, majd jöttek a televíziós bevételek szerencsére. Amit most keresek, azt azonnal teszem félre, számolom, hány hónapra lesz elég, mert ott az óvoda, az albérlet, kell ennivaló. Ha az kell, kétkezi munkát is vállalok majd. Én nem magamat féltem, de abban a 15 percben, míg beérek a tévébe, nézem a szinte üres utcákat... és sírok.

De az legalább jó, ha van mit várni, nem?

Igen, ma jött ki az új klip, a Covid előtt kezdtük el összerakni. Pont, amikor beütött az őrület, február vége felé, akkor vettük fel. Csak kellett idő az utómunkára, meg persze pénz, hogy befejezzük. Borzasztóan aktuális a mondanivaló, a Játék az egész című dalunkhoz készült. A klipben a kisemberek, az úgynevezett normális emberek küzdelme látszik, viccesen bemutatva. Megy a bénázás, de valahogy a végére mindenki elnyeri a méltó jutalmát.

Mi a tanulsága a mostani időszaknak?

Az egész élet egy nehezített videojáték, egyre keményebb pályákkal. Most épp lőnek ránk, miközben beszakad alattunk a talaj és jönnek az ellenséges csapatok... Közel került a halál a mindennapjainkhoz, de az ember már jobban fel tudja mérni a játékszabályokat. Mindig benne volt a pakliban, hogy valamikor meghalunk, de

talán elkezdünk jobban a mostban, a jelenben élni,

megízleljük a másodperceket. Ha így nézzük, ennyi pozitív hozadéka van a járványnak. Nem felszínes táradalomban élünk tovább, és nem hisszük, hogy halhatatlanok vagyunk. De ha nem tudunk a szeretetbe kapaszkodni, akkor elveszünk.

Itt az új klip, ma jött ki: