Antal Imre kis híján meghalt Brazíliában, már a pilóta is feladta

Ismert, kedvelt magyar tévésekről szóló múltidéző sorozatunkat egy 1965-ös történettel folytatjuk.

"Más élmények vártak rám Brazíliában, ahová ugyancsak eljutottam a hatvanas években, egészen pontosan 1965-ben. Egy nemzetközi zongoraversenyen indultam Rio de Janeiróban. A versenyről csak annyit, hogy botrányba fulladt! A középdöntők idején derült ki, hogy a verseny teljes anyagi fedezetét elsikkasztották! Így aztán

szélnek eresztették a versenyzőket, zsűrit, mindenkit.

Én aránylag jó helyzetben voltam, mert lekötöttek három szólóestre, így aztán eljutottam Rión kívül Brasiliába is" - írta könyvében Antal Imre, aki nem csak tévés műsorvezető, hanem kiváló zongorista is volt.

Antal Imre a zongoránál Fortepan / Urbán Tamás

"A csődbe jutott verseny után szólóesteket adtam Brazíliában. Így aztán egy szép napon repülőre ültem, hogy az ország fővárosába utazzam. Szép verőfényben szeltük a levegőt. Egyszerre, minden előzmény és átmenet nélkül

egy iszonyatos, igazi trópusi vihar kapta el a gépet

. Még ma sem értem a személyzetet. Közel négyszázszor repültem már, nem egyszer viharban is, sajnos, de ilyen esetekben nyugtatgatni próbálják az utasokat, beszól a kapitány, hogy egy kis turbulencia van, de mindjárt oké lesz, hoznak egy italt, valamit, akármit. No, itt nem!" - folytatta a sztorit.

1969: Antal Imre pesti otthonában Forrás: Fortepan

"A gép billent jobbra, balra, orra bukott, ágaskodott, s minden eresztékében recsegett-ropogott. Úgy hánykolódtunk az ülésekben, mintha nagyon erős földrengés lenne. Ömlött rólam a veríték, s érdekes, bár nem sírtam, csorogtak a könnyeim. Öt perc. Tíz perc. Pokolian hosszú idő ilyen szituációban. Meddig még? Tudtam, nincs alattunk egyetlen repülőtér se, ahová szükség esetén le lehetne szállni. Csak a dzsungel. Egy légy mászkált előttem. Iszonyúan irigyeltem, hogy nem tud semmiről. S ekkor a mellettem ülő brazil úr hangosan rákezdett a Miatyánkra...

Húsz kemény percig tartott a pokol, a halálfélelmem,

s amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul megszűnt. Leszállás után előrementem a pilótához. Azt vártam, olyasmit mond, hogy á, ez semmi, mindennapos ügy, múló kellemetlenség. Ehelyett azt mondta: Arra gondoltam, hogy a kislányom még csak kétéves. Hogyan neveli majd föl az asszony?... Ekkor telt meg tökéletesen a gatyám, s visszafelé autóbusszal tettem meg az utat, pedig két napig tartott!" - írta a Pami című könyvben.