Zalatnay Sarolta rendkívül szerencsésnek tartja magát, hiszen a mai napig fiatalokat megszégyenítő lendülettel szórakoztatja közönségét. "Hál' Istennek anyukám génjeit örököltem, aki még nyolcvanévesen is úgy futott, mint a nyúl, és jól nézett ki. Belülről még engem is hajt minden, főleg a színpadon. De azért néha az jut eszembe, vajon ez nem ciki-e már. Tényleg ugyanolyan formában tudok színpadra állni, mint régen? Közben nem szeretek túlzottan meggondolt lenni, mert az nem én vagyok. Még hetvenévesen sem szeretném túlgondolni az egészet. Persze a szervezet jelez, el kell menni dokihoz, és az orvosok mindig találnak valamit, juszt is. De azért boldog vagyok, amikor az utcán megismernek. Néha még az jár a fejemben, hogy úristen, most mit néznek rajtam: engem vagy azt a kis fölösleget? Kicsit másképp élem már meg, ha felismernek" ‒ vallotta be Cini a Nők Lapjának, amit a Blikk szemlézett. Az énekesnő arról is őszintén beszélt, mit bánt meg az életében.
Legalább egy kicsit elgondolkodnék ezen az angliai történeten, a lehetséges megoldáson.
Benkő Lacival ‒ Isten nyugosztalja ‒ és a bandával elindultunk Angliába a nagy kommunizmusból, mindenki úgy hívott minket, hogy Omega Red Star és Red Sarolta. Érdekesek voltunk, és keletről jöttünk: a kettő jól összeadódott. Megvolt a sanszunk a világhírnévre. Jó volt az időzítés, a helyszín, és most jön a 'de'. Ha itthon azt mondják, hogy tessék szíves lenni hazajönni és leadni az útlevelet, akkor választhattál, hogy igen vagy nem. Anyámat, akit imádtam, és akivel a mai napig beszélgetek, nem tudtam itt hagyni. Nagyon kár, hogy késői gyerek vagyok, harminchat éves volt, amikor születtem, és ezzel 1948-ban idős anyának számított. De ha fiatalabb lett volna tíz-tizenöt évvel, akkor sokkal többet tudtunk volna együtt élni, az biztos" - mondta Zalatnay Sarolta, akit, ahogy fogalmazott, rosszul érint, hogy elmennek az évek.
Nem az a gond, hogy félek az öregségtől, mert már késő lenne félni, hanem rosszul érint, amikor egyszer csak egy mennykő belecsap a drága Balázs Fecóba... Vagy a korosztályomból Somlóba, Benkőbe...
Ez a generáció szépen megy el sorban. Szerintem nincs olyan közöttünk, aki ne gondolná azt: a francba, mikor jön el az a pillanat, hogy én vagyok a következő? Az, hogy empatikusak vagyunk, még inkább előhozza az ilyen érzéseket. Hiába a siker, utána hazamegyek, becsukom az ajtót, ülök az asztalnál, és azt mondom, a kutya úristenit! Nagyon sokszor úgy képzeltem el, hogy egy életet fogok leélni valakivel, de ez soha nem jött össze. Ebben én is hibás voltam, persze" – magyarázta őszintén a pop-rock énekesnő. "Mondok egy másik fontos dolgot. Fénykoromban kiderült, hogy rákos vagyok. Apukám is ebben halt meg, én mindig féltem, hogy örököltem-e a hajlamot. Jártam szűrésre, aztán egyszer közölték, gond van. Annyira akartam gyereket, Annyit jártam mindenféle kezelésre, hogy előhozta a hajlamot. Megállapították 2002-ben a betegséget, megműtöttek, kivették a méhemet. Ugyanebben az évben, egy-két hónap különbséggel, jelentem meg a Playboy magazin címlapján. Ott vagyok, mint szexszimbólum, ötvennégy évesen! A másik oldalon meg már nem vagyok nő. Borzasztó az egész. Így jött Niki az életembe, aki akkor hároméves volt. Örökbe fogadtam egy gyermekotthonból. De hát csoda élete lett! A rák miatt komoly halálfélelem gyötört, akkor azt hittem, ennyi. Most úgy érzem, még mindig nem elég. Próbálom bepótolni, ami eddig elmaradt, a veszteségeket... Drága halottaimat, barátaimat, a kórházat, a börtönt, az elszalasztott lehetőségeket. Minél hamarabb. Nem! Nem várok holnapig!"