Bodrogi Gyula nem tulajdonított nagy jelentőséget a rosszullétének, szerencsére párja nem hagyta annyiban a dolgot.
Légszomjjal kezdődött, nem gondoltam, hogy nagy a baj, de Angéla látta rajtam, hogy ez most nagyon komoly.
Én nem akartam zavarni újra Merkely professzort, gondoltam, várjunk pár napot. Aztán mentem le a lépcsőn, és én a többire már nem emlékszem, nem emlékszem semmire az egészből. Amikor legközelebb magamhoz tértem, már kórházban voltam. Ott a szobában éppen meghalt valaki, amikor felnéztem, vissza is ájultam. A következő kép, hogy állnak körülöttem" – mondta a Borsnak a színművész. Hozzátette, minden pillanatok alatt történt, megijedni sem volt ideje.
Angéla aggódott helyettem is.
Főleg amikor kiderült, hogy olyan nagy volt a baj, hogy én már odaát voltam, csak a professzor visszahozott. Még most is nehéz elhinnem, hogy abból az állapotból ennyire vissza tudom tornázni magam. Mert jól vagyok, nagyon jól! Pedig akkoriban én is nagyon aggódtam magamért! A kórházi időszakot nehezen viseltem, otthon lábadozni már jobb volt. Angéla eddig is vigyázott rám, de gondolhatja, azóta, mint egy porcelánbabára. Mindig tudtam, hogy a szeretet ereje gyógyító, de most már saját példámon is látom. Mert én akkor – egyébként azóta is – annyi szeretet kapok a páromtól, a családomtól, a kollégáktól és a csodálatos közönségtől, hogy ennek nem is lehetett más vége, csak gyógyulás!".