Lassan hivatalosan is kijelenthetjük, hogy a kórházi sorozatokra nagyon buknak a magyarok. Amíg a Disney+-on a Grace Klinikát, a MAX-en a Vészhelyzet nemrég elérhetővé vált régi részeit nézzük, addig a Netflixen hetek óta a toplistán szerepel a Töréspont című spanyol sorozat, ami a két fent említett sorozat szerelemgyereke lenne, megfűszerezve egy kis spanyolos temperamentummal. Furcsa hibrid ugyanis néha súrolja már a szappanoperák határát, néha viszont torokszorítóbb, mint az összes hollywoodi testvér-sorozata együttvéve.
Fél-profi hipochonderként egy időben letiltott a családom ezektől a sorozatokról, mert minden Dr. House rész után furcsa, eddig totál ismeretlen betegségek tüneteit tudtam produkálni. A bicegő dilidokit passzoltam, de a könnyedebb végét nem tudtam, így jött a Grace Klinika és a Vészhelyzet ismétlések. Szóval vissza a nagy kérdéshez: szappanopera vagy dráma? Igen, ez volt az első kérdésem a második epizód végéig, ugyanis akadtak pillanatok, amikor nagyon is aktuális kérdéseket boncolgatott (pl.: túlhajszolt orvosok, sztrájk, gyakornokok kérdése, sőt még a globális felmelegedés egészségügyre gyakorolt hatásai is szóba kerültek), néha meg a leggagyibb szappanoperai fordulatokkal babrált a sorozat. Jelentem a két műfajnak a valami furcsa, de imádni való szerelemgyereke született Törésponttal az Ibéria-félszigeten. A következő fontos kérdés, hogy kik várnak minket ebben a kórházban. Jelentem, körülbelül 10 perc alatt a sorozat főszereplőit végignézve rögvest kedvünk támadna kórházba menni, ugyanis itt is kínosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se olyan dokik vagy medikák vizsgálják a betegeket, akiket ne akarnánk bikiniben vagy fehérneműben látni. Igen, akad itt is Ross(z) doki, meg Mr. Megcsábító, meg igazi vadmacska doktornő is.
Kezdjük a hibákkal: a történetvezetésben és a fordulatokban nehezen találja az egyensúlyt a Töréspont, néha Almodóvari pillantok, néha csütörtök délutáni török sorozatismétlés színvonalon mozog a cselekmény, random jövő-menő szereplőkkel, akik semerre nem viszik a sztorit, és túlságosan elterelik az amúgy fontos kérdésekről a figyelmet. Az első évad utolsó tíz percére pedig jutott minden ( spoiler): szerelmi háromszög, kakasviadal, gyilkosság, kézzel végzett újraélesztés, gyerekrablás. Valljuk be ennek a féléből is már tisztes második évadot lehetne összerittyenteni. De ennyit a hibákról, mert még ezekkel a túlzásokkal együtt is nézeti magát a nyolc részes sorozat, és egy hétvégi szabadnapon sokan voltak és lesznek, akik egyben ledarálják.
A nagy kérdés, hogy sikerült-e ehhez jó színészeket találniuk – mint a Vészhelyzetben, vagy a Grace Klinikában –, vagy csak ripacsokat, mint az emlegetett török szappanoperákhoz, akik csinosak és szépek, de a Barátok közt rosszabb pillanatait súrolják, legalábbis alakításukat tekintve. Nos, szerencse, hogy atombiztos castingot, hoztak össze: az Elitben megismert Manu Ríos-ba például csak az nem tud belezúgni, aki nem akar, ő a huszonéves helyi Mr. Megkábító. Míg Mr. Megcsábítónak ott a vizuálisan és színészként is kimagasló Borja Luna, aki a vezetőonkológus szerepében remekel. Tény, hogy velük és a többi férfi színésszel a női nézőknek akartak kedvezni, de szerencsére az olcsó maníroknál, csábító mosolyuknál és nyolc kockájuknál több van az színészi eszköztárukban. A női stábbal viszont szintén a gyengébbik nem tagjainak akartak kedvezni: határozott, erős, és ha kell, kegyetlen női karaktereket vonultatnak fel az alkotók, akik még a legnagyobb macsókat is két perc alatt megsemmisítik egy pillantásukkal. Közülük is Aitana Sánchez-Gijón remekel Amaro doktornőként, aki a drogfüggő fiáért bármit megtenne, miközben másodpercek alatt képes életről és halálról dönteni, legyen szó egy sebesültről vagy a kollégájáról. A helyi kormányzónő szerepében a Szent család sztárja Najwa Nimri parádézik, túlzó sminkje és agyon plasztikázott feje még keserűbbé teszi a rákbeteg figurát, akiről nagy nehezen kiderül, hogy van szíve és képes (szó szerint is) valakinek a kezébe adni, ha az életéről vagy az érzelmeiről van szó.
Naná! Tényleg daráltatja magát! Minden hibája ellenére magasan kiemelkedik a Netflix található átlagos sorozatok közül, és egy újabb ékes bizonyítéka, hogy a spanyolok verhetetlenek Európában, ha sorozatgyártásról van szó. Fél-profi hipochonderként továbbra is kerülöm nagyban a kórházakat, de az érdekes történetek miatt továbbra is maradok híve ezeknek a szériáknak.