Atlantis: a NASA 100. űrsétája<br/>

Az Atlantis űrrepülőgép legénységének két tagja ezekben az órákban hajtja végre a NASA történetének 100. űrhajón kívüli munkáját. Összeállításunkban az űrsétákról és a szkafanderekről bővebben is olvashatnak.

Az Atlantis legénységének két tagja, Jones és Curbeam hétfőn sikeresen befejezte második űrhajón kívüli munkát, s az ideiglenesen a Z1 oszloptartó elhelyezett kikötőelemet (PMA-2) az újonnan felszerelt Destiny modulhoz csatlakoztatták. Ezzel az Atlantis küldetésének fő feladatait elvégezték.

Így fest most a Nemzetközi Űrállomás (ábra). A jobb oldali, világos színű modul a Destiny

Az űrállomás legénysége eközben folytatta a Destiny rendszereinek és számítógépeinek aktiválását és ellenőrzését. Eddig minden a legnagyobb rendben zajlik. Kedden az űrállomás történetében először a Destiny számítógépei átvették a szerkezet helyzetbeállító rendszerének irányítását az orosz moduloktól, felpörgetve a Z1-en elhelyezett giroszkópokat. A rendszer működésének ellenőrzése jelenleg is zajlik.
Az Atlantis küldetésének legfőbb eseményeiről, köztük a 2. és 3. űrhajón kívüli munkáról pénteken számolunk be részletesen rovatunkban.

Űrhajón kívüli tevékenység (EVA)

Az űrrepülés történetének első űrsétáját A. Leonov hajtotta végre (Voszhod-2, 1965). A későbbiekben az EVA rutinszerű, de mindig látványos tevékenységgé vált. Eleinte az űrhajósok munkavégző képességét vizsgálták, később már új berendezések kipróbálását, szerelési, műholdbefogási, javítási feladatokat bíztak az EVA-t végző űrhajósokra.

Az emberiség történetének legnagyobb eseményei közé tartoznak az Apollo program holdfelszíni expedíciói. 14 EVA során 12 űrhajós végzett kutatómunkát és talajmintagyűjtést a Hold felszínének 6 különböző körzetében. A három utolsó expedíció holdautót (LRV) is vitt magával. A kutatóutakat azonban úgy tervezték meg, hogy az űrhajósok a holdautó meghibásodása esetén gyalogosan is visszaérhessenek a holdkomphoz.

Az Apollo-holdexpedíciók érdekes emberi tényezője volt az is, hogy, mivel minden leszállást a Hold látható oldalán hajtottak végre, az összes Hold körüli pályamódosítást a Hold túlsó oldala fölött kellett elvégezni, azaz nem volt összeköttetés a Földdel. Ez az űrhajósokra és az irányító személyzetre nagy pszichés megterhelést rótt.

Űrruha

Az űrhajósok egyéni életfenntartó eszköze a szkafander, vagyis az űrruha. Ezek a védőöltözetek az űrhajósokat a környezetüktől izoláló bonyolult technikai szerkezetek, amelyek a külső fizikai környezettől függetlenül állandó gázösszetételt, hőmérsékletet és légnyomást, továbbá a testmozgás lehetőségét is biztosítják.

A szkafandereknek az űrhajózásban két fontos feladatuk van. Egyrészt szavatolják az űrhajósok biztonságát a veszélyes manőverek - pályára állás, visszatérés, dokkolás - során, a kabinnyomás váratlan csökkenése vagy megszűnése esetében is. Ez azt jelenti, hogy a szkafanderbe öltözött űrhajós élete, testi épsége akkor sem kerül veszélybe, ha az űreszköz műszaki hibája miatt a fülkében a légkör nyomása veszélyesen csökken.

A szkafanderek másik feladata lehetővé tenni, hogy az űrhajós kilépjen a világűrbe és ott meghatározott tevékenységet végezzen. A két feladatra kétféle szerkezeti megoldású szkafander szolgál. Az egyik fajta az űrjármű életfenntartó rendszeréhez kapcsolt, csakis azzal együttesen működni képes, úgynevezett köldökzsinóros megoldás, amely az űrjármű belsejében minden szempontból megfelelő, azonban űrséta esetén csak az űrjármű közvetlen közelében teszi lehetővé a munkavégzést.
A másik a meghatározott működési időtartamra teljes függetlenséget nyújtó autonóm szkafander, amely levegőregeneráló rendszerrel van ellátva. Az autonóm űrruhában az űrhajós testét körülvevő gázkeverék egy zárt rendszerben cirkulál, a szkafanderen kívül elhelyezett dobozban a szén-dioxidot, a vízgőzöket és egyéb gáznemű anyagokat fizikai és kémiai módszerekkel kivonják, az oxigént pótolják és a levegőt visszajuttatás előtt a szükséges hőmérsékletre melegítik fel vagy hűtik le.

Az űrruhák kialakításukat tekintve több rétegűek. A testtel közvetlenül érintkező fehérnemű az izzadságot jól áteresztő len-gyapot keverékből, a felette levő rétegek a gázcserét, a hőelvezetést és az állandó nyomást tartó könnyű nylon, műszálas, vagy gumírozott anyagból készülnek. A test hűtését, a testhőmérséklet állandó szinten tartását a fehérneműbe épített zárt csőrendszerben keringő víz biztosítja. A legkülső réteg alumínium és teflon alapanyagú, a mikrometeorok és a kozmikus sugárzás bizonyos komponensei (elektronok, alfa-részecskék,) elleni védekezés érdekében.

A nehéz, tehát fémvázas szkafanderek külső rétege a medence és a végtagok ízületei felett harmonikaszerű kiképzésű, vagy egymáson akár 90°-os szögben elfordítható technikai megoldású részekből tevődik össze a mozgáslehetőségek biztosítása céljából. Az űrruhákhoz hermetikusan kesztyű és csizma csatlakozik. A polikarbonát anyagból készült átlátszó sisak, amely harmincszor szilárdabb a hermetikus kabinok plexiből készült ablakainál, lehetővé teszi a fej forgatását és a szabad látást minden irányban. Az elektromágneses hullámok hatásától a belső sisakon aranyfüstréteg, a külsőn ultraibolya színszűrő védi a szemet.

Rakétaszék, űrkarosszék

Az űrsétára, a huzamos tartózkodásra, aktív munka-végzésre szolgáló autonóm szkafandereket a világűrbeli mozgást megkönnyítő, egyszerűen "vezérelhető", mikro-rakétahajtóművekkel felszerelt, hátitáska-szerű" szerkezetekkel látják el. Az amerikaiak és az oroszok által egymástól függetlenül kifejlesztett effajta szerkezet az űrkarosszék (MMU), amely lehetővé teszi, hogy az űrhajósok a Space Shuttle űrrepülőgéptől illetve a Mirtől akár több száz méter távolságra is könnyűszerrel eltávolodjanak.

Az amerikai MMU doboz formájú, 1,2 m magas 1,l m széles, vastagsága 0,8 m. A 120 kg tömegű berendezés használatával az űrhajós minden irányban (előre, hátra, le, fel) mozoghat és foroghat is, legnagyobb sebessége 18 m/s. Ez az űrkarosszék hideggázas mikrorakétákkal van ellátva, hajtóanyagkészlete 8,5 kg tömegű nitrogéngáz. A pörgettyűkkel stabilizált szerkezet 2 x 12 fúvócsővel (biztonsági okokból kettőzött rendszerrel) van ellátva. A kettőzött elektromos rendszer áramforrásaként két ezüst-cink akkumulátor szolgál. Az űrhajós a kétoldalt lévő, az űrrepülőgépéhez hasonló módon működtethető szabályozókkal irányítja a mozgást. Normál üzemben az MMU 4 órán keresztül működőképes.

Forrás: (Űrtan - Springer Hungarica, 1996 - dr. Mészáros István)

Ajánló:

Korábban:

2001. február 12. A Nemzetközi Űrállomás és az Atlantis legénysége megkezdte a szombaton csatlakoztatott Destiny modul rendszereinek aktiválását.