Az iskolában Dollynak csúfoltak - interjú egy klónozott férfival, 2089-ben<br/>

Egy dologról a klónozás problémáiról írott legnagyobb lélegzetvételű munkák sem beszélnek: a klónok várható jogi és társadalmi helyzetéről. Az [origo] e tekintetben első kézből szerzett információkat, amikor - természetesen csak képzeletben - interjút készített egy klónozott emberrel.

[origo]: Rengeteg cikk, tanulmány, könyv foglalkozik a klónozás erkölcsi és etikai problémáival. Nagy hírű tudósok, pszichológusok elemezték, mit él át az ember, amikor megtudja, hogy nem normális úton, hanem egy laboratóriumi kémcsőben jött létre. Én mégis úgy gondolom, hogy csak egy klón beszélhet hitelesen az érzéseiről, érzelmeiről. Kérem, meséljen arról, mikor tudatosult az Ön számára legelőször, hogy nem természetes módon jött világra!

- Kisgyerekként fogalmam sem volt arról, hogy klónozott ember vagyok. A szüleim nem beszéltek erről nekem, úgysem értettem volna, mit jelent. Ám amikor iskolába kerültem, megfigyeltem, hogy a tanáraim máshogy kezelnek, mint a többi gyereket. Furcsán beszéltek hozzám, és gyanakvó tekintettel méregettek. Egy nap már nem bírtam tovább, megkérdeztem apámat, mi lehet olyan különös rajtam. Leültünk egymás mellé, és mindent elmagyarázott.

[origo]: Önt az apja testéről klónozták. Emlékszik még, mikortól kezdett nagyon hasonlítani rá?

- Már az általános iskolában észre lehetett venni, hogy külsőleg szinte ugyanolyanok vagyunk, de egy gyerek még nagyon sokat változik, alakul. Azt hiszem, a középiskolában lettem igazán az apám. Az arca, a hangja, a tekintete. No igen, emlékszem, a ballagási fényképeinket már összekevertük.

[origo]: Milyen egy klón élete? Fájdalom, gyötrődés, szenvedés?

- Nagyon sokszor az. Az iskolában például rengeteget gúnyoltak, Dollynak csúfoltak, és ami a legborzasztóbb: néha már én is elhittem, hogy egy szörnyszülött vagyok. Hiába próbált apám a lelkemre beszélni, csak az érettségi után kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Íme: ez vagyok én. Nem egy rosszul sikerült másolat. Nem egy hibás reprodukció. Nem egy futószalagon gyártott hamisítvány. Én. A saját gondolataim, saját fájdalmaim, saját életem.

[origo]: Az emberek rosszalló pillantásait is sikerült megszoknia?

- Igen. Elmondhatom, hogy most már nem zavarnak az előítéletek. Sajnos még ma is sokan gondolják, hogy egy klónozott ember nem önálló karakter, hanem egy lemásolt személyiség, egy létező jellem mesterséges másodpéldánya. Én egész életemben azért küzdöttem, hogy elhiggyék nekem, önálló ember vagyok. Apám testében élek, de egy másik szellemként.

[origo]: Külsőleg teljesen egyformák. Nehéz elhinni, hogy sokban különböznek.

- Pedig így van. Apám utálja a spenótot, nekem az a kedvencem. Apám higgadt és megfontolt, én türelmetlen vagyok és kapkodok. Apám Arsenal-drukker, én a Manchester Unitednek szurkolok.

[origo]: Végül is örül-e neki, vagy sajnálja, hogy klónként kell leélnie az életét?

- Azt hiszem, ennek a kérdésnek nincsen értelme. Apámnak és élettársának nem lehetett saját gyereke. 2032-ben elhatározták, hogy klónoztatnak maguknak egy kisbabát. A beavatkozást az orvosok egy oxfordi genetikai laboratóriumban hajtották végre. Apám vérmintájából DNS-t vontak ki, és egy alkalmas petesejt magjába olvasztották. Ebből a petesejtből lettem én, egy önálló ember. Ha nem klónoznak, soha nem születtem volna meg. Furcsa lenne, ha éppen azt sajnálnám, hogy klónként jöttem a világra.

Münz Márton