A következőkben - az utolsó bekezdés kivételével - a klónozás kifejezésen a teljes emberi szervezet előállítását értjük.
A Time és a CNN közvélemény-kutatásának 2001. februári eredményei szerint az emberek 90%-a ma még rossz ötletnek tartja a klónozást. A klónozás iránti társadalmi igény azonban egyre nő. A orvosokat és kutatókat egyre gyakrabban keresik meg olyan kérésekkel, hogy a klónozással segítsenek a terméketlenségen vagy a donorhiány áthidalásában. Szaporodnak az olyan kérdések is, hogy lehetséges-e a betegségben vagy balesetben elveszített gyerekek rekonstruálása - a szülők leggyakrabban a gyermekek hajtincseit ajánlják fel klónozási célra.
Már ez is jó példa arra, hogy az emberek többsége miben téved alapvetően a klónozást illetően. Meglepő, de az emberek nagyobb része azt gondolja, hogy a klón nem csupán genetikailag lesz azonos "szülőjével", de minden más szempontból, tehát például érzelmileg és mentálisan is. Sokan azt gondolják, hogy a klónozással a halál arcába nevethetnénk, örökkévalóságot teremtve önmaguknak. Ez óriási tévedés. Tény, hogy a gének számos tulajdonságra hajlamosíthatják az embert, de ezek kialakulásában legalább ugyanilyen fontos a környezeti hatások szerepe is, amelyet most a legtágabb értelemben - a magzatot az anyaméhben ért hatásoktól a neveltetésen keresztül a társadalmi környezetig - kell értenünk. Lehetetlen olyan körülményeket rekonstruálni egy klón fejlődéséhez, amelyek pontosan másolják az eredeti példány környezetét. Ha a szülők genetikailag - és ezáltal persze külsőre - visszakaphatnák is elvesztett gyermeküket, egy teljesen új személyiség fejlődésének lehetnének szemtanúi. A klónozás tehát nem egyenlő a halhatatlansággal.
Ettől azonban az ember fogalma átértékelődhet, hiszen olyan alapvető és mindeddig természetesnek hitt dolgon lehetne átlépni, mint az ivaros szaporodás, s mindenen, ami ennek egyenes következménye: az anyán, az apán, kettejük génkészletének keveredésén, egy genetikai szempontból is minőségileg új egyed létrehozásán. Az emberek többsége ma még tiltakozik e természet ilyen mértékű "megerőszakolása" ellen, de ne felejtsük el, hogy húsz évvel ezelőtt a ma már rutinszerűen alkalmazott mesterséges megtermékenyítés az USA legnagyobb részében tiltott dolog volt, a szívátültetés lehetősége pedig egyenesen horrornak számított.
A tudósok elméletileg már készen állnak a klónozásra, bár többségük fél a társadalom reakciójától. Valószínű, hogy mint minden drámaian új eljárás kipróbálásakor, néhány "keresztes vitéz" lesz az, aki először megvalósítja a dolgot. Valószínű, hogy már jelenleg is számos kísérlet zajlik titokban, sőt nem kizárható, hogy az első emberi klón már él. Dollyt csak hét hónaposan jelentették be, s egészen addig a tudósok többsége azt tartotta, hogy emlőst nem lehet klónozni. Valószínű, hogy a sikertelen kísérleteket megpróbálják majd eltitkolni - egy torzszülött csecsemő megpecsételhetné a klónozási kísérletek sorsát. (Érdemes megjegyezni, hogy az első mesterséges megtermékenyítés a 104. alkalomra sikerült.) Az első egészséges és mosolygó kisbaba, két kézzel és két lábbal azonban mindent megváltoztat majd, s a módszer rohamosan elterjedhet.
Érdekes a római katolikus egyház hozzáállása a klónozáshoz. A pápa szerint a klónozás nyilván Istennek tetsző dolog, hiszen körülbelül 4000 egypetéjű iker születik naponta. Az egyház nézete szerint a lélek a fogantatáskor lép be a testbe, vagyis már a megtermékenyített petesejt elpusztítása is bűn. Ember tehát semmiképpen nem veheti át a folyamat irányítását, mert - akárcsak a jelenlegi mesterséges megtermékenyítési kísérleteknél - rengeteg lélek "elveszne".
Sokak szerint a klónozás használata egyéni döntés lesz, amibe nem szólhat bele a politika, a vallás vagy az etikusok. Egy dolog azonban abszolút meghatározó lesz: a pénz. Az eljárás - jelenleg 50 000 USD-re becsült - költségei így tovább mélyítenék a társadalmi különbségeket, s a társadalom szétszakadása genetikai támasszal folytatódna. (Közhelynek számít, de gondoljunk bele abba, hogy a tehetősebb szülők nem az óvoda vagy az iskola, hanem már a gének szintjén biztosítanának előnyöket utódaik számára, befolyásolva azok tulajdonságait.)
Egyetlen cikk keretein belül lehetetlen áttekinteni a probléma minden vonatkozását. Rengeteg érdekes kérdést lehet feltenni, például a klónok rokonsági kapcsolatait illetően. A klasszikus példán túl (a nő megszüli saját nagyapját) például ilyeneket: beleszeret-e az apa saját lányába, ha pont úgy néz ki, mint a felesége? Mi lesz egy válás után, ahol egykori párját nézheti a szülő gyerek képében? Egyáltalán kinek a genetikai állományát választják a szülők, ha klónozással szeretnének gyereket: az apáét vagy az anyáét? Vagy valaki egészen másét, annak előnyösebb tulajdonságai miatt? Milyen alapon lehetne megakadályozni a meleg párok gyermekvállalását? A leszbikus hölgyeknél biológiai szempontból még izgalmas is a dolog, hiszen egyikük a petesejtet, másikuk a genetikai állományt adhatná.
Istent játszanak-e a tudósok? Vagy csak felhasználják azt a tudást, amit a természet, sokak szerint maga Isten adott nekünk? Hiszen ha egy szív megáll, azt egy orvosnak újra kell indítani - ez mennyivel természetesebb dolog, mint egy újfajta segítség a meddő párok számára? Az emberek többsége mostanában jut el odáig, hogy hasonló kérdéseket megfogalmazzon. A klónozás jövője az ezekre adott válaszoktól függ majd.
A klónozás igazi csodája azonban nem a teljes emberi szervezet létrehozása, hanem az ún. őssejtek előállítása és szaporítása, amelyekről már többször beszámoltunk rovatunkban. Az őssejt-biológia aranykorának kezdetén élünk. Nem túlzás azt állítani, hogy az itt folytatott kutatások eredményei belátható időn belül forradalmasítják az orvostudományt, jelentősen javítják az életminőséget, s meghosszabbítják az átlagos élettartamot. Csak remélni tudjuk, hogy az ember teljes klónozása mellett kardoskodók balfogásai miatt a közvélemény és a politika nem fordít hátat az őssejt-biológiának, s nem önti ki a fürdővízzel együtt a gyereket, azaz a klónozás igazi gyümölcseit, az őssejteket is.