Cseke László történész, szakíró a lovagrendek kialakulását és történetét ismertetve elmondta: többségük a keresztes hadjáratok idején alakult, és fénykorukat a XIV. századig élték Európában. A legkorábban a Szent János Lovagrendet, azaz a johannitákat hozták létre, 1113-ban. Céljuk a keresztény hit megvédése volt. Az egyházi lovagrendek tagjai felesküdtek az egyházra, de kizárólag harci tevékenységet folytattak. Alapítottak királyi lovagrendeket is, amelyek elsősorban az arisztokráciát tömörítették és az uralkodók udvarában testőrségi feladatokat láttak el, ilyen volt a Máltai és a Szent György Lovagrend is.
Magyarországon már Géza fejedelem idejében megjelentek a lovagok, az Árpád házi királyok idején több lovagrend is tevékenykedett az országban. Fénykorukat az Anjou királyok idejében élték az országban. A rend tagjainak kötelességük volt a lovagi erények megtartása, amelyek közül kiemelkedett a bátorság, a legyőzött ellenséggel szembeni nemeslelkűség, az egyház, a szegények és a nők gyámolítása.
Cseke László elmondta: ma a lovagrendek elsődleges feladata a karitatív tevékenység megszervezése. Magyarországon öt lovagrend működik, közülük a legismertebb a Máltai Lovagrend, amelyet már 1974-ben újjászerveztek. A szervezet a vagyoni hátterét felhasználva a Máltai Szeretetszolgálat működtetésével főleg az egészségügy területén fejt ki tevékenységet.
Az 1987-ben újjászervezett Szent György Lovagrendről kiemelte, hogy az 130 millió forintot fordított különböző segélyakciókra az utóbbi tíz évben. Legjelentősebbnek a tiszai árvíz idején nyújtott gyógyszertámogatást ítélte. Mint ismertette, a rendek nem válhatnak tömegszervezetté, meghatározott és szabályozott létszámmal működnek. Hozzátette: a Szent György Lovagrend szabályzata szerint évente egy személlyel növelhető a tagság száma.