Huszonöt éve a végtelen felé

Negyed százada vannak úton a Voyager-űrszondák az emberiség üzeneteivel.

Huszonöt éve, 1977. augusztus 20-án indították el a floridai Cape Canaveralról a Voyager-2 amerikai űrszondát - ez eddig az egyetlen ember alkotta szerkezet, amely találkozott a Naprendszer mind a négy óriásbolygójával, és jelenleg három társával a Földtől több milliárd kilométerre távolodik tovább a Világmindenség végtelen óceánján.

A Voyager-2 után, szeptember 5-én bocsátották útjára az egyes számot viselő, hasonló nevű szondát: a Voyager-1 pályáját azonban úgy tervezték meg, hogy ikertestvérénél gyorsabban haladhat, és ennek megfelelően azóta is "előrébb" tart nála. Mindkét Voyager elsődleges feladata a Jupiter (balra) és a Szaturnusz, illetve holdjaik tanulmányozása volt. Ennek megfelelően a Voyager-1 1979 márciusában, Voyager-2 pedig júliusban elhaladt a Jupiter mellett, és mindketten méréseket végeztek, illetve fotóztak. A második állomáshoz, a Szaturnuszhoz a Voyager-1 1980 novemberében, a "kettes" pedig a rá következő év szeptemberében érkezett. (Néhány évvel a korábban két szonda, a Pioneer-10 és -11 már elhaladt a két óriásbolygó mellett.)

A Voyagerek kutatóútjuknak már ebben a szakaszában is felbecsülhetetlen értékű tudományos adatokat küldtek a földi irányítóközpontba. Kiderítették például, hogy nemcsak a Szaturnusznak van gyűrűrendszere, hanem a Jupitert (balra) is körülveszi egy vékony gyűrű. A két szonda ekkor még együttműködött: a Jupitert körülölelő részecskék létét előbb Voyager-1 műszerei érzékelték, majd az utóbb a térségbe érkezett Voyager-2 az előbbi adataira támaszkodva fényképfelvételeket készített a Jupiter gyűrűjéről, így kézzel foghatóan, azaz szemmel láthatóan igazolta testvére felfedezését.

A két szonda útjai a Szaturnusz (jobbra) után azonban szétváltak. A Voyager-1 abbahagyta a bolygókutatást, és elindult a Naprendszer pereme felé, míg a Voyager-2 - mint azt előzőleg is tervezték - engedélyt kapott arra, hogy az Uránuszhoz (1986 január) és a Neptunuszhoz (1989 augusztus) is ellátogasson. Ez azzal is indokolható volt, hogy ritkán - 175 évenként - sorakozik fel nagyjából egyvonalban a négy óriásbolygó. Ilyenkor van arra lehetőség, hogy egy Földről indított űreszköz kifelé haladva randevúzzék mindannyiukkal.

Voyager-2 e két bolygó közeli vizsgálata eredményeként újabb és újabb szenzációs adatokkal kápráztatta el a csillagászokat: 1989 augusztusáig az emberiségnek például csak két Neptunusz-hold, a Triton és a Nereida létezéséről volt tudomása. A Voyager-2 azonban hat újat fedezett fel, miközben 4800 kilométerre haladt el a kékes színű Neptunusz mellett.

	Az Uránusz sarlója

Hogy mikor hagyják el a Naprendszert, és lépnek ki a csillagközi térbe, azt még pontosan nem tudni. Az egyik feladatuk egyébként éppen az, hogy vizsgálják azt a bizonyos határmezsgyét, a heliopauzát, amelyen túl a Napnak, mint csillagnak megszűnik a dominanciája, és onnantól már a csillagközi térben utaznak tovább.

Az irányítók bizakodnak, hogy a két Voyager és a két Pioneer épen-egészségben hagyja el Naprendszert, és nem kizárt, hogy egyszer, a nagyon távoli jövőben értelmes lények fogják be őket. Ennek reményében a szondák rakterében az emberiséget és kozmikus környezetét bemutató szemléltető eszközöket helyeztek el. A Voyager-program esetében ez egy arannyal futtatott rézhanglemez és a hozzá mellékelt lejátszó, valamint több mint száz fénykép. A "Föld hangjai" címet viselő összeállítás békés, nyugodt emberiségképet fest esetleges majdani hallgatójának: nem szól fegyverekről, pusztulásról, betegségről és bűnről.

	A Neptunusz

Mindezek célja a tudósok szerint nem több és nem kevesebb, mint az, hogy egy esetleg létező idegen civilizáció megtudhassa: hogyan is élt, él egy másik civilizáció egy másik bolygón az idő és tér végtelennek tűnő távolában. Hogy megtudja-e ezt valaha, valaki is, azt valószínűleg mi nem tudjuk meg soha.

Hegedűs György