Föld - ez a szó a világ minden írott nyelvén földgolyónk egészét jelenti, ugyanakkor magát a szilárd talajt, a szárazföldet is értjük rajta. Van ebben a jelentésben némi ellentmondás, hiszen bolygónk felszínének legnagyobb részét nem is szárazföld, hanem víz borítja. A nyelvi pontatlanság oka talán abban rejlik, hogy az emberiség nem is olyan régen fedezte föl a valóságot: öt évszázaddal ezelőtt Kolumbusz Kristóf idejében még igencsak korlátozott ismeretekkel rendelkeztünk a szárazföld és a tengerek arányáról.
Az utóbbi két évszázadban, amikor Földünk népessége megötszöröződött, az ember olyan vidékeken is megvetette a lábát, ahol korábban háborítatlan volt a táj. Erdők, sivatagok, tundrák tűntek el mindörökre. Óriási, olykor tengerparti halászfalvaknál is nagyobbak járják a világ minden tengerét, a "nagy kékség" mégis megmaradt ősvadonnak, legnagyobb része máig érintetlen, nem hajlandó behódolni az embernek.
A tenger egyszerre jelképe életnek és halálnak - a letűnt korok népei a Teremtés isteneinek otthonát látták a végtelen vizekben, az ipari forradalom embere örök energiaforrásként tekintett az óceánra, s ma egyre inkább úgy tűnik, mintha a hatalmas vízmennyiség nem állna másból, mint a felszínéből; mintha a tenger ma már nem is volna más, mint egy széltében-hosszában végtelen út, amelyen hajók százezrei jönnek-mennek, elhagyják roncsdarabjaikat, s közben zavarják, szennyezik - használják és kihasználják.
A végtelennek látszó felszínt pedig oázisként feltűnő szigetek és korallzátonyok tarkítják, partjain falvak, városok fekszenek, az időjárás hol habosra korbácsolja, hogy jéggé dermeszti, alatta pedig ott a mélység, az ember számára örökké mesebelinek tűnő világ. A tengerek és óceánok eme ezernyi arcát mutatja be a kötet 740 oldalon, páratlan felvételekkel.
Kiadja a Geographia Kiadó, a National Geographic Society könyveinek magyarországi kiadója; Budapest, 2003.