Új medúzafaj vörösen világító karokkal

Zsákmányt szerezni nem könnyű feladat, és különösen így van ez a tenger mélyén, ahová már nemigen jut le a fény. Tengerbiológusok a közelmúltban olyan medúzafajt fedeztek fel, amelyik vöröses fénnyel izzó karjaival vonzza magához a halakat.

Első alkalommal sikerült olyan tengeri gerinctelen fajra bukkanni, amely vörösen világító fényt bocsát ki magából (biolumineszcencia), és ezt arra használja, hogy magához csalogassa áldozatait. Steven Haddock (Monterey Bay Aquarium Research Institute, MBARI) és munkatársai a Science-ben megjelent cikkükben számolnak be új felfedezésükről.

A kutatók becslései szerint a mélytengeri állatoknak körülbelül 90%-a biolumineszcens. Eddig azonban nem tudták, hogy ezek az állatok milyen módon húznak hasznot abból az igencsak energiaigényes folyamatból, amely lehetővé teszi számukra, hogy világítsanak. Néhány medúzánál a biolumineszcencia egyértelműen a védekezést szolgálja, mivel ezek az állatok akkor kezdenek el világítani, ha megtámadja őket valami. Néhány mélytengeri hal és egyes tintahalak világító szervekkel rendelkeznek, amelyek csalinak néznek ki, azonban ezeknél az állatoknál sosem tapasztalták eddig, hogy világító szerveiket zsákmányszerzésre használták volna.

Steven Haddock több mint egy évtizede tanulmányozza a világító tengeri állatokat, köztük is főleg a telepes medúzákat. A telepes medúzák egyedei hosszú láncokat alkotnak, amelyek hossza egyes fajaiknál elérheti a több tíz méter hosszúságot is. A telep különböző egyedei különböző feladatokra specializálódnak. Néhányan úszó harangra emlékeztető formát vesznek fel, amelyek lassan lüktetnek, így húzva maguk után a telep többi tagját. Mások a táplálékszerzésre specializálódnak, olyan tapogatókkal, amelyek csalánsejtjei maró anyagokat bocsátanak ki. Majdnem az összes telepes medúza biolumineszcens, azonban a kutatók eddig elég keveset tudtak arról, hogy miért és milyen módon világítanak. Meglehetősen nehéz tanulmányozni őket, mivel a felszínre kerülve a telep gyakran darabjaira esik szét, ha hozzáérnek vagy bekerítik. Haddock emiatt rendkívül sok időt töltött el azzal, hogy egy távvezérlésű, víz alatti készülékkel természetes élőhelyükön figyelje meg az állatok viselkedését, több ezer méter mélyen.

A tanulmányban szereplő faj - amely az Erenna nemzetségbe tartozik - az 1600 és 2300 méter közötti mélységben fordul elő, ahol már nem sok halat találni. Haddock emiatt meglepődött rajta, amikor kisebb halakat talált az állatok emésztőrendszerében (űrbelében). Először nem értette, hogyan képesek ezek a medúzák elegendő halat zsákmányolni ahhoz, hogy életben maradjanak ebben az igen gyéren lakott környezetben. Mikroszkóp alatt vizsgálva az állatokat felfedezte, hogy azokon a tapogatókon, amelyekkel a táplálékot szerzik, foltokban elszórva vékony, botszerű képződmények találhatók. Ezeken helyezkednek el a vörösen világító pontocskák. Több bizonyítékot is sikerült gyűjteni arra vonatkozóan, hogy ezek a vörös pontocskák csaliként szolgálnak a kisebb mélytengeri halak számára. Ezt a feltételezést elsősorban az állatok viselkedése támasztotta alá. Azoknál a medúzáknál, amelyek a biolumineszcenciát önvédelemre használják, a fénylő pontok az állat egész testét egyenletesen borítják, és akkor világítanak, ha megzavarják az állatot. Az Erenna nemzetségbe tartozó telepes medúzák ezzel szemben testüknek csak bizonyos részein alkalmazzák a biolumineszcenciát, és szigorúan szabályozzák ezt a képességüket. Ez azt sugallja, hogy náluk ez a képesség más funkcióval bír.

Forrás: mbari.org/Steven Haddock

Haddock, miközben folytatta mikroszkópos vizsgálatait, még specifikusabb tulajdonságokat is azonosított. A vörösen világító pontocskák formája nagymértékben hasonlított a szintén mélytengeri evezőlábú rákok alakjára. Az evezőlábú rákok jelentik a kisméretű mélytengeri halak egyik fő táplálékforrását. Ezen kívül, a medúzák előre-hátra mozgatták botszerű tapogatóikat, így a világító pontocskák úgy néztek ki a tengerben, mintha evezőlábú rákok lennének. Végül az állatok emésztőrendszerében fellelhetőek voltak a világító testecskék is, ami azt sugallta, hogy a táplálkozás során, a halakkal együtt kerültek oda.

Haddock véleménye szerint a világító csali módszere a medúzafaj mostoha körülményekhez történő alkalmazkodása során alakulhatott ki. "A legtöbb telepes medúza sok tapogatóval rendelkezik, annak érdekében, hogy képesek legyenek elkapni azokat a halakat, amelyek éppen mellettük úsznak el. Azonban az Erenna nem nyújtja ki tapogatóit ilyen messzire. Egy olyan környezetben, ahol ritkák a halak, olyan trükkhöz kell folyamodni, amellyel képes magához csalogatni a halakat, ahelyett, hogy megpróbálná tapogatóival behálózni őket." - mondta Haddock. Miután sikerült felfedezni a világító pontokat ezen az eddig ismeretlen medúzafajon, Haddock és kollégái több rokon fajt is megvizsgáltak, és náluk is hasonló, világító struktúrákat találtak, amelyek valószínűleg szintén csaliként funkcionálnak.

"A mostani felfedezés azért jelentős a számunkra, mert eddig azt hittük, hogy a medúzák csak védekezésre használják a biolumineszcenciát, azonban lehet, hogy több más fajnál is a táplálékszerzés a célja" - mondta Haddock. A kutatók azt is megvizsgálják majd, hogy mi lehet a vörös színű fény szerepe a tenger mélyebb részein. Mivel a vörös színű biolumineszcencia rendkívül ritkának számít, ezért a tengerbiológusok általános véleménye szerint a legtöbb mélytengeri állat nem is képes érzékelni, de lehet, hogy a valóság ennek az ellenkezője.

Illyés András