A Tejútrendszer önarcképe - a hét asztrofotója

A Spitzer-űrteleszkóp segítségével minden korábbinál pontosabb képet alkottak saját galaxisunk szerkezetéről. Egyértelművé vált a központi küllő létezése, és pontosabban megbecsülhettük a Napunknak is otthont adó csillagsziget méretét.

Napunk a Tejútrendszernek nevezett galaxis egyik tagja. A kb. 200 milliárd csillagot tartalmazó galaxisról régóta tudjuk, hogy spirális szerkezetű. Emellett azt is jó ideje feltételezik, hogy a spirális galaxisok között az úgynevezett horgas vagy küllős spirális rendszerek közé tartozik: az ilyen szerekezetű galaxisokban a központi magnak hosszúkás nyúlványai vannak, és ezekből indulnak a spirálkarok. A Tejútrendszert természetesen soha nem láthatjuk teljes egészében: amikor derült éjszakán, a zavaró városi fényektől távol felpillantunk az égboltra, galaxisunk korong alakú fősíkjának metszetét a Tejút sávjaként látjuk átívelni az égen.

Mivel mi is a galaxis "sűrűjében" vagyunk, nem könnyű feltérképezni a rendszer szerkezetét. A feladat ahhoz hasonló, mint amikor egy erdő belsejében állva kellene megrajzolni az erdő peremét. Esetünkben a fákat a csillagok jelzik, amelyekből nagyságrendileg 200 milliárd van. A nehéz feladattal már sokan megbirkóztak több-kevesebb sikerrel, és nemrég a Spitzer-űrteleszkóppal is végeztek egy ilyen felmérést. A műszer előnye, hogy az infravörös tartományban dolgozik, amelyen viszonylag átlátszóak a fényelnyelő, poros csillagközi felhők.

A felmérés eredményeként az itt látható képet kapták a Tejútrendszerről. Ez tehát nem fotó, hanem egy számos mérésből összeállított modell számítógépes képe. Robert Benjamin és Ed Churchwell (University of Wisconsin-Madison) mintegy 30 millió, a fősíkban lévő csillag helyzetét mérte fel. A felmérés az eddigi legerősebb bizonyítékot szolgáltatta arról, hogy a Tejútrendszer központja küllős szerkezetű: az új eredmények elsősorban a központi küllő méretéről és helyzetéről adnak pontos információt. A szerkezetet eszerint idős csillagok alkotják, hossza 27 000, szélessége pedig 7000 fényév, azaz valamivel nagyobb, mint korábban feltételezték.

A képen látható fehér pontok fényes, nagy energiakibocsátású csillagokat jelölnek. Utóbbiak nagy tömegű égitestek, amelyek élete ezért rövid, így születési helyük közelében találhatók meg. Helyzetük kirajzolja a spirálkarokat, amelyek tulajdonképpen a galaxis fősíkjában körbehaladó sűrűséghullámok. Területükön enyhén megnő a csillagközi anyag sűrűsége, és a csillagkeletkezés számára kedvező körülmények alakulnak ki. A spirálkarok sötétebb, barnás színnel ábrázolt, szálas szerkezetű képződményei a sűrű és az optikai tartományban átlátszatlan csillagközi molekulafelhők, a csillagkeletkezés helyszínei. Ugyancsak a spirálkarokban sok piros terület látszik, amelyek főleg az előbb említett, nagy energiakibocsátású csillagok sugárzásától ionizálódó csillagközi felhők.

A Tejútrendszer megjelenése "felülnézetből". A sárga nyíl a Nap helyzetét jelöli, mintegy 30 000 fényévre a centrumtól. A kép nagyobb változatának letöltése (fotó: NASA JPL-Caltech R. Hurt)

A küllő hossztengelye 45 fokos szöget zár be a Napot a Tejútrendszer centrumával összekötő vonallal. Korábban szóba került, hogy a központi rész nem egyenes, hanem elliptikus formájú, az új megfigyelések azonban ezt egyértelműen cáfolják.

Korábban:
Galaktikus állatkert - a hét asztrofotója
Ragyogó hófolt a Marson - a hét asztrofotója
Jégsziklák az Enceladuson - a hét asztrofotója
Gigantikus homokdűne - a hét asztrofotója
Kék napnyugta a vörös bolygón - a hét asztrofotója