A díj egyik felét az 1925-ben született R. J. Glauber kapta "az optikai koherencia kvantumelméletéhez adott hozzájárulásáért", vagyis a fény részecskéi, a fotonok viselkedésének elméleti leírásában elért eredményeiért.
A fény természete kettős, elektromágneses hullámnak és részecskék áramlásának is tekinthetjük. Megfigyelt tulajdonságai vagy a hullám- vagy a részecsketermészetnek felelnek meg. Az elektromágneses hullámok elméletét az 1850-es években alkotta meg Maxwell, a részecskeelméletet a 20. században dolgozták ki. Maxwell elmélete makroszkopikus leírás. Einstein igazolta a fény részecsketermészetét, a fotoeffektus értelmezéséért kapta Nobel-díját 1921-ben. Kimutatta, hogy a fény meghatározott energiájú kvantumát, a fotont elnyelő szilárd anyag gerjesztődik, majd egy elektron jelenik meg. Ez a mikrovilágban játszódó folyamat szolgál alapul a fény észlelésénél, az anyagra eső fényt elektromos jelként észleljük, detektáljuk. E folyamat részleteinek elméleti leírása a kvantumoptika keretében született meg.
John L. Hall, Roy J. Glauber és Theodor W. Hänsch
A kvantumfizika megalkotása a mechanikával kezdődött, majd sorra megszülettek a fizika különböző ágainak kvantumleírásai, ezek sorába tartozik az optika kvantumelmélete, a kvantumoptika. Glauber ennek a megalapozásában ért el kiemelkedő eredményeket: a kvantum-elektrodinamika formalizmusát felhasználva írta le a detektálási folyamatot. Elmélete magyarázatot adott a hőmérsékleti sugárzó fényforrások, például egy sokféle hullámhosszú (színű) és fázisú fényt kibocsátó lámpa, és a mára már szintén hétköznapivá vált koherens fényforrások, a meghatározott frekvencián és fázisban sugárzó lézerek és kvantum-erősítők fényének különbözőségére.
A fizikai Nobel-díj másik felét megosztva kapta az 1934-ben született amerikai J. L. Hall és az 1941-ben született német T. W. Hänsch. A hivatalos indoklás szerint "a lézerre alapozott nagy pontosságú spektroszkópia kidolgozásához adott hozzájárulásukért, beleértve az optikai fésű módszer megalkotását" kapták az elismerést. Módszerük lehetővé tette a frekvencia 15 tizedesjegy pontosságú mérését. Ennek alapján hihetetlenül egyszínű, nagyon keskeny frekvenciasávban sugárzó lézereket lehetett létrehozni, másrészt az "optikai fésű" segítségével rendkívül pontosan lehet bármilyen színű fényhullámhosszát megmérni.
A módszer fantasztikus pontosságára alapozva tanulmányozzák a fizika egyik megválaszolatlan alapkérdését: a természet leírásában felhasznált alapvető állandók értéke korábban is megegyezett-e a maival, vagy változott idővel? Minden korábbinál pontosabb órák készítésében is hasznosulhat a kitüntettek felfedezése, s ennek révén még nagyobb pontosságot érhetnek el a műholdas helymeghatározó (GPS) rendszerek.
Jéki László