Elnyúlt lehetett a Hold ősi pályája

Az ősi Hold, születése után kissé elnyúlt pályán keringhetett a Föld körül.

A leginkább elfogadott elmélet szerint a Hold egy ősi becsapódás során keletkezett, miután a fiatal Földdel egy körülbelül Mars méretű objektum ütközött. A találkozó nyomán kirepült törmelék egy része bolygónk körüli pályára állt, és belőle született meg égi kísérőnk. A modellek alapján az összeállásra a Földhöz nagyon közel, körülbelül 4 földsugárnyira (azaz mintegy 25 000 km-re) került sor. A két objektum között innen kezdve fellépő árapályerő különféle változásokhoz vezetett.

Egyrészt a Hold tengelyforgása kötött lett (azaz keringési és forgási ideje megegyezik), ezért mutatja mindig ugyanazt az oldalát felénk. Másrészt fokozatosan távolodik bolygónktól (a mostani Föld-Hold közepes távolság 384 000 km), aminek következtében egyre hosszabb időbe telik, amíg egy keringést elvégez. A kötött tengelyforgás miatt a növekvő keringési idő hosszabb tengelyforgási periódust is eredményez. Ha pedig lassabban forog, csökken alakjának lapultsága is: egyenlítői átmérője enyhén zsugorodik, míg a poláris átmérő növekszik - mindez természetesen csak olyan mértékben, amennyire anyagának szilárdsága, illetve rugalmassága engedi.

A Hold napjainkban messze nem szabályos gömb alakot mutat: két fontos eltérése van az "ideális" formától. Egyrészt az imént már említett lapultság, másrészt az árapályerő miatt a Föld felé néző oldalán és ezzel átellenben enyhe kidudorodás van az egyenlítői vidékén. Ezt a szabálytalanságot Pierre-Simon Laplace matematikus mutatta ki elsőként, még 1799-ben.

A fentiekből következik, hogy amikor a Hold élete elején még sokkal közelebb volt hozzánk, lényegesen lapultabb lehetett az alakja, hiszen a rövidebb keringési periódushoz rövidebb forgási időtartam és így gyorsabb tengelyforgás tartozott. Az erősebb árapályhatás miatt pedig a bolygónk felőli és az átellenben lévő egyenlítői dudora is nagyobb lehetett. Mivel ekkor az összeállásából visszamaradt hő miatt anyaga még képlékenyebb volt, könnyebben tudott kialakulni a két dudor.

Ugyanakkor mindez még mindig nem elég az alakjában megfigyelt szabálytalanságok magyarázatához. Garrick-Bethell (MIT) és kollégáinak számításai alapján az a legvalószínűbb, hogy a kialakulását követő közel 100 millió évben lényegesen elnyúltabb pályán mozgott, mint napjainkban, és emiatt alkalmanként erősen megközelítette bolygónkat. Ekkor vette fel azt az elnyúlt alakot, amely kisebb mértékben még később is módosult, amint az árapályhatás révén távolodott tőlünk. A kőzetburok alatti magmaóceán bolygónktól 22-26 földsugárnyi távolságban szilárdulhatott meg, kísérőnk innen kezdve őrzi az eredeti, kissé torz alakját.

A közeli, ősi Hold érdekes látványt nyújthatott: látszó mérete sokkal nagyobb volt a jelenleginél, ami az elnyúlt pályán haladva jelentősen változhatott is. Emellett több napfogyatkozást is okozhatott a Földről figyelve. Azonban akkoriban az élet még csak kialakulóban volt, így senki nem csodálkozhatott rá a hatalmas és fényes "égi lámpásra" - a nagyobb látszó méret és a kisebb távolság miatt egyébként is sokkal fényesebbek lehettek akkoriban a rövid holdvilágos éjszakák.

Kereszturi Ákos