Vadászkutyák és az ember

Az ember a kutyák háziasítása után nem sokkal felfedezte, hogy az ebek kiváló társak a vadászatban: érzékszerveik kifinomultak, gyorsak és ügyesek a "közelharcban".

A kutyákat domesztikálása körülbelül 20 ezer éve kezdődhetett meg, amikor az ún. mezolitikus korban az emberek védelmi célokból, illetve vadászati hatékonyságukat segítő eszközként magukhoz szelídítették a farkasokat. Hamar kiderült, hogy az akkor még vadállat farkas és az ember szorosabb kapcsolata - mai szóval - win-win szituáció, tehát szimbiózis. A farkasok minden bizonnyal azért kezdtek ólálkodni az emberi közösségek körül, mert rendszeresen csurrant-csöppent nekik valami harapnivaló. Ezt az emberek sem nagyon bánták, hiszen a farkasok amellett, hogy eltakarították a lakomák maradékát, megóvták a csoportokat a nagyobb vadállatoktól.

Maga a háziasítás - mely körülbelül 7-9 ezer éve válhatott véglegessé - valószínűleg úgy kezdődhetett, hogy az emberek farkaskölyköket nevelt fel, melynek leszármazottait is az emberek gondozták. Később gondos szelektív tenyészettel fokozatosan alakultak ki a különféle igényeknek megfelelő kutyafajok. (A szelekcióról némi fogalmat kapunk, hogy tudjuk: egyes eszkimók a mai napig lelövik, ha egy kutya az emberre támad, így tompítva egyes fajok agresszív ösztöneit.)

Az emberek egyik legfontosabb igénye a kutyák vadászképességeinek kiaknázása volt. Nem telt el sok idő, míg fény derült arra, hogy a farkas-kutyák hatékonyabb érzékszerveik, gyorsaságuk, valamint ügyességük révén kiválóan alkalmazhatóak nemcsak mint őrzővédők, de mint vadásztársak (vagy inkább vadászeszközök). Régészeti feltárások - leginkább barlangrajzok - alapján feltételezhető, hogy az ember már a bronzkorban, i. e. 4500 tájékán vadászatra alkalmazta a kutyákat, főleg a mai masztiffok, farkaskutyák, agarak és különféle juhászkutyák őseit.

A cikk folytatása a Mindentudás Egyeteme oldalán.