Szakértők szerint a fiatal borjú hathónapos korában, tízezer évvel ezelőtt pusztulhatott el. Egy nemzetközi kutatócsoport vizsgálja a mamutot, amelynek testét szőr borítja, 130 centiméter magas, 50 kilogramm súlyú, testén gyakorlatilag nincs sérülés, csak a farok egy része törött le. Ép a koponyája, sőt az örökké fagyott talajban még a szemei is megmaradtak.
Alekszej Tyihonov, az Orosz Tudományos Akadémia Zoológiai Intézetének igazgató-helyettese szerint ez a lelet "a legértékesebb felfedezések közé tartozik".
A kutatókat most főleg az foglalkoztatja, találnak-e az állat testében olyan használható DNS-mintát, amelynek segítségével "feltámaszthatnák" a 10 ezer évvel ezelőtt kihalt jégkorszaki növényevő fajt. Az ezzel foglalkozó genetikusok két utat látnak erre: vannak, akik egy mamutmaradvány egyik sejtjének magját olvasztanák össze legközelebbi ma is élő rokonának, az elefántnak a sejtjével, és így klónozának egy állatot, mások egy mamut fennmaradt spermáját injekcióznák egy nőstény elefánt petesejtjébe. Számos mamutkutató paleontológus ugyanakkor tudományosan lehetetlenek, morálisan pedig felelőtlennek tartja a mamut "újrateremtésének" gondolatát, mondván, a faj egykori természetes élőhelye ma már sehol sem létezik.
A mamutok Afrikában jelentek meg először, mintegy 4 millió évvel ezelőtt, azután észak felé vándoroltak, és széles körben elterjedtek egész Eurázsiában. A kezdetben eléggé általános megjelenésű elefántféléből később számos specializálódott mamutfaj fejlődött ki, amelyek alkalmazkodtak a környezetükhöz. A gyapjasmamut például a jégkorszaki Szibéria hideg éghajlatán fejlődött ki. A jégkorszaki emberek számos fafaragás és barlangfestmény formájában megörökítették a hatalmas állatokat, amelyek 3-4 méter magasságot és körülbelül 7 tonna tömeget értek el. A legutolsó jégkorszak végén, mintegy 10 ezer évvel ezelőtt az éghajlat felmelegedése a gyapjasmamut kihalásához vezetett.
Egyes becslések szerint akár tízmillió mamut is eltemetődhetett Szibéria állandóan fagyott talajában.