DNS-elemzés árulkodik az egykor hatalmas bálnacsapatokról

Néhány ma élő cet genetikai állományának elemzése arra vall, hogy a szürke bálnák egykor jóval nagyobb számban uralták az óceánokat, mint azt a biológusok mostanáig feltételezték. Az újonnan felállított becslések tükrében viszont lényegesen nagyobbnak mutatkozik a szürkebálna-populációkat ért veszteség, és felmerül a kérdés: mi az oka, hogy a bálnák képtelenek újra benépesíteni a tengereket.

A bolygónkon ma élő szürke bálnák (Eschrichtius robustus) száma össze sem vethető a régebbi időkéivel: a mostani 22 ezernél valaha háromszor-ötször több élt a Földön - derült ki abból a genetikai vizsgálatból, amelyet a Stanford Egyetem (Kalifornia) kutatói végeztek el. Egészen mostanáig a kutatók úgy vélték, hogy a szürkebálna-populáció felépült a kereskedelmi méretű bálnavadászat okozta veszteségből, ám az új adatokkal számolva ez koránt sincs így - nyilatkozta Stephen Palumbi, a kutatás vezetője.

A szürke bálnákat a vadászat az 1850-es években, majd pedig 1900-as évek elején a kihalás szélére sodorta, ám miután a faj 1937-ben részleges, majd 1947-ben teljes védelmet kapott, a tengerbiológusok úgy hitték, hogy állományuk mára ismét a régi, a 22 ezres egyedszámmal a faj elérte korábbi maximumát. Amikor azonban Elizabeth Altermunkatársaival néhány tucat szürke bálna genetikai állományát tanulmányozta, egészen más derült ki.

A kutatók 42 szürke bálnából vettek DNS-mintákat, majd tíz ponton elemezték azokat, hogy kiderítsék, mekkora a genetikai eltérés az egyes egyedek között. (Az azonos fajon belül mutatkozó genetikai különbözőség véletlenszerű mutációk révén alakul ki - minél nagyobb egy populáció, annál több a mutáció.) A mintákból lényegesen nagyobb genetikai változatosság rajzolódott ki, mint amire számítottak - ennek alapján a biológusok úgy vélik, hogy az elmúlt több tízezer év során a szürke bálnák száma átlagosan 78-118 ezer lehetett, és csupán a csendes-óceáni vizeken közel 96 ezer szürke bálna élhetett.

"A szürke bálnák számának becslésekor eddig leginkább bálnavadászok hajónaplóinak beszámolóira hagyatkoztunk" - magyarázza Scott Baker tengerbiológus a Nature cikkében. "A ma élő példányok genetikai állományának elemzése megbízható módja lehet a korábbi becsléseink felülvizsgálatára."

Az új eredmények egy további fontos kérdésre is választ adnak: az 1980-90-es években a szürke bálnák száma folyamatosan nőtt, a nőstények átlagosan kétévenként borjadzottak. Aztán mindössze két év leforgása alatt - 1998-ban és 1999-ben - a populáció a kétharmadára csökkent. Azóta a Földünkön ma élő bálnapopulációkon az alultápláltság jelei mutatkoznak - lesoványodott bálnák százait figyelték meg például Mexikó közelében. A szürke bálnák ugyanekkor egyre északabbra úsznak táplálékért, és más tekintetben is megváltoztak élelemszerzési szokásaik: korábban a tengerfeneket túrva zavarták föl az apró rákokat, halakat, újabban viszont a vízben keresnek táplálékot.

A vizsgálatok előtt a kutatók úgy vélték, hogy a bálnák azért éheznek, mert számuk elérte azt a történelmi határt, amelyet még valaha képes volt eltartani az óceánok ökoszisztémája, az egyedszám ilyen mértékű csökkenése viszont arra vall, hogy az óceánok már nem képesek egy a réginél jelentősen kisebb méretű bálnapopuláció eltartására sem. Évtizedekkel ezelőtt a bálnák vizsgálata világított rá arra, hogy túlhalásszuk a tengereket. Könnyen lehet, hogy ma egy ennél sokkal nagyobb problémára hívják föl a figyelmünket - magyarázza Stephen Palumbi, aki szerintlehetséges, hogy a bálnák éhezésének okát a klímaváltozás hatásaiban kell keresni.

Valaha a Földet három szürkebálna-populáció népesítette be: egy az Atlanti-óceán északi vizein élt; ez az állomány mára, valószínűleg a vadászat következtében, kihalt. A koreai avagy nyugati észak-csendes-óceáni állomány még él, ám a vadászat miatt töredékére zsugorodott: mintegy száz egyedből áll, s ezzel az egyik legveszélyeztetettebb bálnapopuláció Földünkön. A harmadik, keleti észak-csendes-óceáni állomány a legnagyobb, ami mára fennmaradt.

A szürke bálnák bolygónk legnagyobb emlős vándorai: minden évben átlagosan 16-22 ezer kilométeres utat tesznek meg. Októberben hagyják hátra táplálkozóterületeiket, a Bering-tenger és a Csukcs-tenger vidékét, és délre veszik az irányt, a legnagyobb állományhoz tartozó egyedek a Kaliforniai-félsziget felé (a nyugati állomány is délnek vándorol, valószínűsíthetően Kína déli partjaihoz). A 2-3 hónapos út végén itt párosodnak, és a nőstények itt hozzák világra borjaikat. A bálnák a meleg vizű, ám élelemben szegény lagúnákban töltik a következő 2-3 hónapot, majd visszaindulnak északnak.