Bár Anyák napja pár héttel ezelőtt volt, egy most megjelent Nature cikk a valaha talált legkorábbi gerinces anyának állít emléket. Az Ausztráliában felfedezett fosszilis halmaradvány a legidősebb ismert példa arra, hogy egy anya élő utódoknak adjon életet. A devon időszaki (380 millió éves) példány kiváló állapotban őrződött meg, és a terhes nőstény felső testüregében egy 6 centiméteres embrió még köldökzsinórral rögzül anyja testéhez.
A paleontológusok részletes és alapos vizsgálatokkal, nagyfelbontású komputertomográf segítségével igazolták, hogy a kis példány embrió, és nem egy lenyelt prédaállat. Ezt igazolja, hogy a finom csontok nem mutatnak törésnyomokat vagy a gyomorsav által okozott felszíni bemaródásokat.
Ez a lelet mintegy 200 millió évvel korábbra teszi ennek a szaporodási stratégiának a megjelenését, hiszen eddig a jura időszaki (180 millió éves) tengeri hüllőktől kezdve ismertük az élveszülés bizonyítékait.
A paleontológusok eddig azt hitték, hogy a devon időszaki halak többsége csak a külső megtermékenyítést igénylő ikrákkal tudott szaporodni. Igaz, hogy a belső megtermékenyítésre is utaltak bizonyos jelek, hiszen a páncélozott halak egyik csoportjának (Ptyctodontida) hím példányainál olyan indaszerű nyúlványokat találtak, amelyekhez hasonlóak a mai cápáknál is ismertek. A mostani felfedezés azonban konkrét bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a mai cápáknál és rájáknál ismert rendkívül fejlett szaporodási mód már a devonban megjelent a halaknál.
Nézze meg a szülésről készült animációt az ausztrál Victoria Múzeum honlapján!
A kivételes megtartású példány a páncélozott halakhoz (Placodermi) tartozó új fajt képvisel. Ezek a hihetetlenül változatos állatok alkotják a legprimitívebb ismert állkapcsos gerinces csoportot. Ezek a halak uralkodtak a devon időszak során (420-360 millió évvel ezelőtt) a tengerekben, a folyókban és a tavakban egyaránt. A tudományos ismeretterjesztő irodalomban gyakran nevezik őket a tengerek dinoszauruszainak. A most ismertetett 25 cm hosszú példányt az ÉNy-ausztráliai Gogo területén találták a Victoria Múzeum munkatársai 2005-ben.
Ez a térség a devon időszakban egy sekélytengeri zátony volt, ahol a leletek alapján igen nagy számban és változatosságban nyüzsögtek a különböző halak. Mivel a terület tektonikai szempontból régóta stabil, az itt talált háromdimenziós fosszíliák gyakran szinte teljesen épek maradtak. A lágy szövetek között megőrződött izmokról és idegekről tavaly számoltak be a paleontológusok.
A kutatók Materpisces attenboroughi névre keresztelték a most leírt példányt. A nemzetségnév "anyahalat" jelent, míg a fajnevet Sir David Attenborough tiszteletére adták, aki 1979-ben az Élet a Földön című televíziós sorozatban hívta fel először a figyelmet Gogo fosszilis hal lelőhelyeire.
A váratlan felfedezés arra ösztönözte a kutatókat, hogy a területről korábban, 1986-ban gyűjtött másik páncélos hal (Austroptychodus gardineri) példányát is tüzetesebben megvizsgálják. Erőfeszítéseik sikerrel jártak, hiszen ebben a példányban is felfedeztek 3 embriót, amit korábban pikkelyeknek véltek. Így a két terhes példány már mindenki számára meggyőzően bizonyítja, hogy ezek a halak élő utódokat hoztak a világra.
A felfedezés rávilágít arra, hogy a páncélozott halaknak legalább egy része nagyon fejlett szaporodásbiológiával rendelkezett. Ráadásul ezt egy régóta kihalt osztály esetében sikerült kimutatni. A mai halak nagy része nagyon sok ivadékot hoz létre, melyek közül csak kevés marad életben. Ugyanakkor már a devonban megjelent annak a lehetősége, hogy egyes csoportok kevesebb, de sokkal fejlettebb és életképesebb utódot hozzanak a világra. Ez az összes többi gerincescsoportra nézve is fontos a felfedezés, hiszen azt mutatja, hogy a belső megtermékenyítés és az élveszülés nagyon korán, már a legprimitívebb állkapcsos csoportjuknál megjelent, történetüknek viszonylag korai szakaszában.