Az optikai probléma egyszerű. A hagyományos kamerákban egy lencse lapos felületre vetíti a fényt, ez a felület lehet film vagy digitális érzékelő. A görbült lencséből az egyenes felületre vetített kép azonban torzul, ezt újabb lencsék beiktatásával csökkentik, ami megnöveli a méreteket és a költségeket. Az emberi szemben ez a torzítás nem jelentkezik, mert a szemlencse nem lapos, hanem görbült felületre, a szemgolyó hátsó felületére vetít. Ezt szeretnék utánozni a kutatók.
A probléma megoldásán évtizedek óta sokan dolgoznak. Lényeges előrehaladást eddig azért nem értek el, mert az alkalmazott fényérzékeny elektronikai anyag merevsége miatt ellenállt a meghajlításnak. Az anyagtudománnyal foglalkozó John Rogers más úton indult el. Nem egy megfelelő méretű nagy felületet próbált elgörbíteni, hanem parányi alkotóelemekből rakta össze a fényérzékeny felületet. Szilícium fénydetektorait vékony dróttal kötötte össze, az így létrehozott hálózatot egy vékony, rugalmas, hajlékony műanyagfelületre illesztette rá. A háttérlap vette fel a félgömb alakra történő hajlításkor fellépő feszültségeket, a parányi fénydetektorok nem szenvedték meg a folyamatot. A 2 centiméter átmérőjű félgömbre 256 képelemet szereltek.
A felbontást még egy, a természettől ellesett megoldással javították. Az emberi szem állandóan mozog, egy tárgyról sok nézetből kapunk képet, ezekből kombináljuk össze a jó képet. Az új kamerával kissé különböző szögekből készítettek képeket, majd számítógépes szoftver hozta létre belőlük az éles képet.
A meglévő technikai megoldásokra építő módszer bionikus implantátumokban, robotok érzékelő borításában vagy orvosi monitorozó eszközökben nyerhet alkalmazást a jövőben.