Salonga-kalandok: Ha elvesznék a dzsungelben

 

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

SZEPTEMBER 30.

HA ELVESZNÉK A DZSUNGELBEN - KIKÉPEZTEK

A projekt igazgatója még mindig nem enged ki a bonobókhoz, az elveszett lány óta - aki egy hét után meglett... Biztos nem kapott röhögőgörcsöt közben, de most épp könyvet ír az "élményeiről". Dehát legalább vigyáznak rám, az biztos. Minden alkalommal, amikor kimegyek az erdőbe, akármilyen okból, akkor a következő felszerelést kell kötelezően magammal vinnem: GPS, műholdas telefon, iránytű, fejlámpa, elsősegélykészlet, extra elemek a fejlámpához és a GPS-hez. Részt vettem oktatáson (Delphine megmondta a tutit két cigi között): ha elveszíteném a többieket, ott kell maradnom, ahol vagyok, meg sem moccanhatok. Ha másnap reggel meg mindig nem találták meg.., akkor elindulhatok arra, amerre a GPS szerint (ami 5 méter pontossággal megmondja, hol vagyok), a legközelebbi út van. Persze a műholdas telefonon akkor már rég megbeszéltük, merre vagyok, de nem mindenhol van vétel (és ugye nem moccanhatok :) meg az elem is kimerülhet. Be vagyok biztosítva, na!

A múltkor azért kellett még plusz 4 km-t gyalogolnom, mert amikor kimentem a három munkással, hogy felszalagozzunk a Meike 4-et, akkor az egyik, aki jobban tudja a dolgokat (Mangos) megmutatta nekik a következő munkaterületet, a Meike 3-at (nagyon várom, hogy azt is szalagozhassam...). Meike 3 viszont 2 km-rel Meike 4 után van, szóval kettő oda meg kettő vissza. Odaértünk Meike 4-hez, és én már előre örültem, hogy akkor most egy kicsit megállok, neadj' Isten, száraz bugyit veszek, (merthogy ugye Meike 3-4-hez a Bompusa úton lehet eljutni, ami 600 méter mocsár meg patak, ami folyóvá lesz, és akkor én már kicsi vagyok...) meg ülök egy kicsit békében az erdőben. Hát, gyanútlanul elő is adtam az én kis magántervemet, hogy akkor én most itt maradok (zsö reszt ici). A három pasi egyszerre ugrott nekem, hogy hát maman, azt én is nagyon jól tudom, hogy azt nem lehet, hát ez tilos, ki van zárva, együtt megyünk Meike 3-hoz stb... de olyan intenzitással, hogy felemeltem a kezeimet: jó-jó, értem én, akkor menjünk!! És még utána is morogtak, ott előttem, hogy "Pöti maman, pöti maman"...

Na mindegy, akkor mentünk, és egyszer csak ott egy szalag, rajta nagy betűkkel, hogy Meike 3 nulla méter. Annyira rikító jel volt, hogy még ha akarták volna sem tudták volna eltéveszteni. Az volt a munkája a két hapinak (mert mi Mangos-szal visszamentünk szalagozni Me 4-et), hogy a régi Me 3 úton lemacsetézzék a növényeket, tulajdonképpen újra megnyitották az utat. Pontosan keletnek kellett menniük, láttam is (meg hallottam is, csak nem értettem), hogy Mangos mutat keleti irányba, és közben valamit beszél kikunduul. Nem tűnt túl bonyolult feladatnak, csak fizikailag megerőltetőnek. Kiderült, hogy mégis bonyolultnak találtatott a dolog, mert este, amikor kérdeztem, hogy meddig jutottak a srácok, akkor mondta Delphine, hogy 1300-ig, de ebből 1000 méter északnak megy... Senki nem tudja, hogy történt a dolog, mert volt iránytűjük, amit ezek szerint lehet, hogy nem tudjak, hogyan kell használni, merthogy 300 méter után egyszer csak 90 fokban elkanyarodik az út, és csak megy szépen egyenesen északnak. Szóval most mehettek szegények vissza szinte az elejére.

Mostanában egy nagyon jó könyvet olvasok, az a címe, hogy 28 stories of AIDS in Africa, és egy Stephanie Nolen nevű kanadai nő írta (aki Dél-Afrikában él). Andrew-tól kértem kölcsön, nemtom, megjelent-e már magyarul, mert elég új. Az afrikai AIDS helyzetről szól, 28 ember történetén keresztül. Kis rövid történetek, nagyon-nagyon érdekesek, és megrázóak, érdemes elolvasni.

A napokban felraktam a szúnyoghálós függőágyamat, és irtó kényelmes. Úgyhogy már egy csomót ott lógok (szó szerint...), nem kell tartanom a bogaraktól, ezért nagyon élvezem. Az összes függőágy az úgynevezett camp office-ban lóg, ami kb. 15 méterre van a tábortól. Az emberek hangját még lehet hallani, de mégis egy kicsit nyugisabb, jobban lehet pihenni úgy, hogy egy kicsit távolabb vagyok a többiektől egy rövid időre. Olvasok, vagy zenét hallgatok, vagy egyszerűen csak pihenek, és az erdő hangjait hallgatom.

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Amíg nem megy arcról, a bonobókat az ivarszervükről kell felismerni, és ennek vannak nehézségei

A napló folytatását naponta közöljük, a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.