A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.
JANUÁR 17.
A HELYIEK MINDIG TUDJÁK, HA ESNI FOG
Tegnap megtartottuk a legrövidebb botanika napot ... Elvileg nyolc óra körül indulunk minden nap, de délelőtt esett az eső, így nem mentünk ki Rigóval, de aztán 10 körül elállt, úgyhogy odamentem hozzájuk és kérdeztem Rigótól, hogy akkor mit szeretne. Azt mondta, hogy menjünk a B útra (összesen 7 botanikai nap van, minden nap másik úton megyünk végig).
Csodálkoztam, mert általában megszabott sorrendben következnek az utak naponként egymás után, és a B-t csak néhány nappal azelőtt csináltuk meg. Mivel ennek a munkának pont az a lényege, hogy nyomon kövessük, hogyan változnak a növények az idővel, mondtam neki, hogy a B nem lesz jó, a Sud-BS következik, menjünk sorrendben, minek felrúgni a rendszert. Felnézett az égre (hogy miért, arra utólag elég jó magyarázatot találtam...) és aszonta, jó, én vagyok a főnök, menjünk a Sud-BS-re akkor. Ettünk egy falatot, merthogy csak jóval ebédidő után érünk majd vissza, így hogy késve indulunk, és bevettük magunkat az erdőbe.
A tábor esőben
Meglepően gyorsan ment, aminek amúgy örültem, bár fel voltam készülve lelkileg a tyúklépésre. Megyünk-megyünk, és szép lassan kezd sötétedni az erdő... Mondom, lehet, hogy esni fog? Aszongya, lehet. Hát mondom, menjünk azért tovább, ha már kijöttünk, de megkérdeztem - mert közben leesett a tantusz -, hogy azért akart a B-re menni, mert onnan könnyű visszajönni, ha esetleg esni kezd (a Sud-BS 3800 méternél kezdődik). Igen, azért. Persze én voltam a hülye, hogy nem kérdeztem meg, miért változtatunk a sorrenden, de az az igazság, hogy ő más sorrendben halad, mint Kabemba, és ennek tudtam be, hogy most is változtatni akar. Mindegy, a lényeg, hogy 3000 méterhez érve olyan sötét lett az ég, hogy elő kellett venni a fejlámpámat és hangosabban kellett beszélnünk, úgy fújt már a szél. Mondom, talán forduljunk vissza. Aszongya, én vagyok a főnök, mondjam meg én. De akkor már kiabáltunk! Mondom, igen menjünk!!! Az egy dolog, hogy lehetetlen ilyen időben dolgozni, mert nem lehet látni semmit a fákból, de ráadásul veszélyes is az erdőben lenni, mert ilyenkor dőlnek az óriásfák az ember fejére. Szóval elindultunk visszafelé, én fejlámpával, Rigó elég jól lát a sötétben is (mint minden itteni). Kérdezi, fussunk-e. Hát mondom, ne - akkor már levágtam, az egész azért történt, hogy engem megfuttassunk :) -, és próbáltam még ellenállni. 2000 méter környékén elkezdett ömleni az eső, de mintha dézsából öntenék, és bár akkor már mindegy volt, futásnak eredtünk. Futottunk két kilométert, majd bőrigázva megérkeztünk a táborba.
A helyiek mindig tudják, ha esni fog, és mindig szólnak is, illetve nem is akarnak ilyenkor bemenni az erdőbe pont a fent említett okok miatt. De Rigó, úgy tűnik, nem egyszerű eset. Persze mindenki más egyéniség, és mindenkivel meg kell tanulni együtt dolgozni, de hamarosan jön Kabemba, így Rigóval nem fogok már többet dolgozni, úgyhogy asszem, csak végigcsinálom vele ezt a hete, aztán bájo (a viszlát lingalául). Amúgy annyira tudják, hogy esni fog, hogy például ma reggel 6:30-kor hallottuk a fekete-fehér kolobuszokat (Colobus gereza) az erdőben vokalizálni, erre Lovis szól, hogy 9:30-ig esni fog. Esett is.
Lovis, az esőjós
Rigó viszont hozott jópár növénymintát valamelyik nap, úgyhogy volt mit csinálnom, fél napig a herbárium fölött ültem. Mivel termések is voltak az ágakon, mindenféle méréseket végeztem magukon a terméseken meg a magokon. Kint ültem a napon, jól meg is kapott, mire végeztem, de nem bántam igazán, mert elég ritkán vagyunk kint a napon és ritka, hogy lesüljek. A fénykép-herbárium kezd igazán szép lenni. Különösen azt szeretem, amikor közeli képet kell készítenem a virágokról vagy termésekről. Mivel annyi féle színűek meg formájúak, tiszta tiritarka a fényképek összessége. Azért nem hiszem, hogy botanikus leszek, de mindenesetre szeretem nézegetni.
Egyébként olyan rekkenő hőség volt a nagy eső előtt, amikor a herbáriumon is dolgoztam, hogy délután Daviddel és Andrew-val elmentünk úszni a Bompusára. Hihetetlen, hogy ezt is megértük: önként és dalolva megyek a sárba, merthogy ahhoz, hogy elérjük a folyót, át kell vernünk magunkat vagy 500 méter sáron. De amikor odaértünk és belevetettük magunkat a vízbe, az nagyon jó volt! Úsztunk egy kicsit, meg lubickoltunk, aztán iszappal dobáltuk egymást (bár én ebből a játékból hamar kiszálltam, mert számomra nem volt igazán élvezeti értéke...), tényleg jólesett. A legjobb az volt, amikor a folyó felett lévő liánokba kapaszkodva lógáztunk, sőt, az egyiken, amelyik hurokszerűen lehajlik, hintáztunk is! Ráültettek, és aztán meglöktek, mint játszótéren régen :) A lejövetel nem volt túl elegáns, mert előre hasassal szálltam le a liánokról, nem akartam hátrabukfencezni, mert volt ott egy kidőlt fatörzs, gondoltam, nem hiányzik, hogy agyalapi törést kapjak. Aztán visszablattyogtunk a sáron keresztül, és a táborban gyorsan lezuhanyoztunk.
Apropó fürdőszoba (vagy mi): készül az új latrina! Úgy tűnik, hogy átlagban évente egyszer ásnak egy újat. Most, hogy már hatan vagyunk, tényleg nem árt, mert kezd büdös lenni. Úgyhogy David megkérte Djamant, hogy ezalatt a két hét alatt, amíg itt van, szép lassan, maga beosztva az idejét ásson egy újat. Nagyon mély lett, bár Andrew minden nap elmondja, hogy nem elég mély. Valószínű igaza van, mert hamarosan már kilenc ember használja majd. Még nincsen teljesen kész, de alakul, a tetőt már megcsinálták fölé, de magát a latrina fedelét még nem. Addig marad a régi.
A Bompusa
Amit még el akartam mesélni: most, hogy Delphine már csak emlék, kezd világossá válni, hogy egyedül nőnek lenni öt terepbiológus férfi között nem leányálom, hogy stílusos legyek. Bár én vagyok a jingle princess (David időnként dzsungel princessnek hív, de a katasztrofális francia akcentusa miatt dzsingelnek hallatszik, amit jobban is szeretek, mert kevésbé szerénytelen...), ez nem segít azon, hogy a fiúk úgy viselkednek, mint a... disznók... Mind közül kiemelkedik David, aki a böfögések és "egyéb testhangok" (amialatt ezt írom itt ül, sakkozik Isaac-kel) és vakaródzás mellett köpköd az asztalnál és kinyalja a tányérját. Ettől feláll a szőr a hátamon. A köpködést alábbhagyta, bár ha szólok érte, akkor már nem princess vagyok, hanem biccs :) , és sikerült leszoktatnom arról, hogy a reggeli banánt a szájában darabolja fel. A dolog úgy történt, hogy fogta a banánt, meghámozta, majd a szájába tömve, mint apró daraboló felkarikázta majd visszaköpte a tányérjába... Ettől felfordult a gyomrom, és annyit mondtam, hogy abbahagyta (mert a littel biccs nem szereti...)
És hát ehhez tartozik még, hogy amikor együtt eszünk a munkásokkal, nekem ég a pofámról a bőr. Mert míg a helyiek teljesen kulturáltan, a kanalukat késnek használva (merthogy késünk az nincs...) késsel-villával esznek, addig ezek... hát.. Szemforgatás... :)
A Salonga-kalandok folytatódik A következő bejegyzésben: Az összes rovart felfalták a táborban, itt a malária! A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja. |