Fekete színű farkasok szinte csak Észak-Amerikában fordulnak elő, ott is inkább a dúsabb növényzettel borított területeken, ahol sötét bundájuknak köszönhetően könnyen el tudnak rejtőzni a fák között. Az itt élő populációk jelentős részét szürke és fekete példányok alkotják, arányuk 62 százalék, szemben a sarkvidéki 7 százalékkal, ahol a havas környezetben fehér szőrű társaik vannak előnyben.
Greg Barshot, a Stanford Egyetem genetikusát már nagyon régóta foglalkoztatták a fekete farkasok. Kollégáival elsőként a Yellowstone Nemzeti Parkban élő egyedeket kezdte tanulmányozni, hasonlóságot keresve azon gének között, melyek az egereknél és szarvasmarháknál a sötét színért felelnek. Ezekben a fajokban az agouti gén szabályozza a vörös és sárga, a melanocortin-1 receptor (Mc1r) gén a barna és fekete pigmentek mennyiségét a bőrben. A melanocortin-1 receptor változatai sötétebb szőrszínhez vezethetnek, de a farkasok esetében nem találtak ilyen mutációt.
További vizsgálatok révén Barsh és munkatársai 2007-ben azonosították azt a mutáns génszakaszt, ami többek között a labrador retrievereknél, német juhászkutyáknál és több tucat más kutyafajtánál a fekete színt alakítja ki. Amikor ismételten megvizsgálták a farkasok DNS-ét, megállapították, hogy ugyanez megtalálható a vizsgált 113 fekete farkasból 111-ben. Az összes többi, 120 szürke és 22 fehér farkasból hiányzott. A felelős gén a beta-defensin, amelynek egyik változata világos, sárgás színt eredményez, másik változata pedig feketét.
A defensin géncsalád által kódolt azonos nevű fehérjéket korábban csak az immunológiai szerepükről ismerték, a szervezetbe bejutó kórokozók gátlásában, elpusztításában vesznek részt. A kutatók szerint nem kizárt, hogy a farkasoknál a sötét bunda nem csak a könnyebb rejtőzködés miatt előnyös az erdei környezetben. Elképzelhetőnek tartják, hogy egy esetleges, eddig nem ismert fertőzés elleni védelem miatt jutnak előnyhöz a mutáns szakasszal rendelkező egyedek, aminek másodlagos velejárója a fekete szín.
Greg Barsh elmondása szerint hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a domesztikációra (háziasításra), mint ami csak számunkra előnyös. Most azonban úgy tűnik, az ember által évezredek óta megszelídített állatok is szolgálhatnak genetikai forrásként vadon élő őseiknek.
Az okokat illetően tehát csak találgatni lehet, de egyre világosabban látszik, hogyan is került be ez a módosult génszakasz a farkasok DNS-ébe. Tovi Anderson, Greg Barsh kollégája genetikai vizsgálatok segítségével arra a következtetésre jutott, hogy a mutációt körülbelül 10-15 ezer évvel ezelőtt kutyák terjeszthették el a farkasok között, akkor, amikor az első emberek átkeltek a Bering-szoroson Észak-Amerikába. Ezeket az embereket kutyák kísérték, melyek közül néhány hordozta a fekete szőrt kialakító génváltozatot. A kutyáknak Észak-Amerikában valószínűleg könnyebb volt kapcsolatba kerülniük vadon élő őseikkel, mert akkoriban sokkal több farkas élhetett itt, és ahogy az emberek, úgy a kutyák is hatalmas távolságokat tettek meg vándorlásaik során.
Egyelőre nem tudni, hogy vajon lehettek-e fekete bundájú farkasok még a kutyák domesztikációja előtt. Elképzelhető, hogy elsőként a kutyáknál bukkant fel, és csak a velük való keveredés során került át a farkasokba, de az is lehetséges, hogy már korábban, a háziasítást megelőzően megjelent, majd el is tűnt.
A kutatók nem tartják kizártnak, hogy a jövőben még több fekete farkas lesz Észak-Amerikában, köszönhetően a globális felmelegedés következtében visszaszoruló tundrának és a növekvő kiterjedésű boreális (hideg mérsékelt övi) erdőknek.
Molnár Orsolya