A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.
Február 14.
Nahát, így a végére csak sikerült nekem is túlesnem a malárián... valószínűleg. Egyik nap iszonyatos fejfájással ébredtem, azt hittem szétreped a fejem, és hiába szedtem az ibuproféneket, nem segítettek sokat, kicsit eltompítottak, de a fejfájás maradt. Délutánfele eltántorogtam a függőágyamig, de akkor már dideregtem, sejtettem, hogy itt valami lesz, nem a front jön. Megmértük a lázamat, 38 fok felett volt. Akkor még maradtam egy kicsit a függőágyban, és amikor fél óra múlva újra bejöttem a táborba és megmértem a hőmérsékletemet már közelebb volt a 39-hez, mint a 38-hoz és rövid időn belül 39.2-vel figyeltem a sátramból. Úgyhogy az addig a fiúk számára fenntartott kendőimet sóhajtozva bevizeztem, és elkezdtem priznicelni magam. Bevettem paracetamolt, hátha az használ és végül estére le is ment majdnem normálisra a lázam. Ettem, fürödtem, lefeküdtem aludni, hogy pár óra múlva arra ébredjek, hogy meg akarok fagyni, úgy ráz a hideg. Na, az nem volt jó.
Felvettem az összes meleg ruhámat, pulóvert, melegítőt, hálózsákot magamra húztam és úgy dideregtem tovább, közben Andrew egyik éjszakai pisiszünetében kisziszegtem a sátramból, hogy felment a lázam, és hogy cserélje már ki a borogatásomat. Végül aztán belealudtam a vacogásba, de akárhányszor felébredtem (sokszor), és megmértem a lázam, folyton 39 felett volt, meg folyamatosan hányingerem volt, csak nyöszörögtem halkan, remélve, hogy nem ébresztem fel Isaac-et a szomszédos sátorban. Nem volt egy kellemes éjszaka. Reggelre sem ment le semmit a hőmérsékletem, úgyhogy Andrew letelepedett a sátram mellé (ahogyan én is tettem, amikor ő beteg volt), és szóval tartott meg cserélte a borogatásokat. Elmajszoltam egy kekszet, mert aszonták, hogy kell, de nagyon nem esett jól. Nem használt semmi a lázra, folyton forró voltam egész addig, amíg egész egyszerűen egyszer csak lement, mintha elfújták volna, és azzal együtt elmúlt a hányingerem is. Nem mondom, hogy virultam, de sokkal jobban voltam.
Bizonyítani ugyan nem tudtuk, hogy maláriám van, de tudtam és láttam, hogy Andrew és David min ment keresztül, mert vártak két napot az első tünetek után, és ennek nem szerettem volna részese lenni, másrészt a malária gyógyszernek, amink itt van (Arinate) nem igazán vannak mellékhatásai, ezért úgy döntöttünk, hogy a legjobb, ha elkezdem a kúrát, és nem várjuk meg, hogy egy nap múlva visszatér-e a lázam. Úgyhogy az ebéddel együtt elkezdtem a gyógyszert (azért erőltették a kekszet is a fiúk, mert azt mondták, hogy ha csak úgy beveszem, akkor jó eséllyel sugárban fogom kihányni) és az a helyzet, hogy ezzel véget is ért a történet. Másnap még szédelegtem egy kicsit, de lázam egyáltalán nem volt, harmadnapra pedig teljesen jól voltam. Illetve majdnem, de erre rögtön visszatérek.
A betegségem másnapján Isaac egyszer csak közli, hogy 39,5 fokos láza van. Nagyon furcsa, hogy a malária ilyen járványszerűen tört ránk, merthogy kizárólag szúnyogcsípésen keresztül lehet elkapni. Ráadásul eddig itt Lui Kotalban gyakorlatilag senki sem betegedett meg, viszont nem is voltak ennyien még itt. Mostanság 10 embernél sosem vagyunk kevesebben, és amennyire tudom, minél több ember él együtt, annál nagyobb az esélye, hogy a malária megtalálja az útját. Így aztán a hat európaiból négy átesett a malárián három hét leforgása alatt, a két angol fiú viszont folyamatosan szedi a doxiciklint, úgyhogy valószínűleg nem is fogják elkapni. Szerintem nem bánják, bár Andrew álmai fantasztikusak. Nekem sajna nem volt egy maláriás álmom sem, egyszer volt egy érdekesebb, de semmivel nem különb egy átlagostól eltérő álomtól, úgyhogy ez az élmény kimaradt, de sebaj.
Isaac még egészségesen
Szóval ez a majdnem jól levés... Teljesen jól voltam harmadnapra, kivéve, hogy nem kicsit volt hasmenésem (lehet, hogy mégiscsak volt mellékhatása a gyógyszernek?), ami azért volt bosszantó, mert így nem tudtam kimenni a bonobókhoz. Szerintem említettem már, de leírom még egyszer, mert fontos, hogy mennyire komolyan kell vennünk a szabályt: nem megyünk betegen az erdőbe. Sőt egészségesen is kötelezően orvosi maszkot viselünk a bonobók 20 méteres közelében, és az egészséges, khm ...székletet is összegyűjtjük és visszahozzuk a tábori latrinába. Ez utóbbi nem a legmókásabb foglalatosság, tapasztalatból tudom. Az otthoniaknak leírtam részletesen, hadd sikítozzanak a röhögéstől, hogyan folyik ki a gumikesztyű ujjai között az anyag, itt megmaradok ennél az információmorzsánál.
Az erdőben kötelező a maszk
A lényeg, hogy nem szórakozunk a dologgal. Többek között a Primatology Department (Max Planck Intézet) vezetője, Prof. Christophe Boesch is publikált döbbenetes eredményeket, amik az emberszabású majmok területeire irányuló ökoturizmus és a kutatók jelenlétének negatív hatásairól szólt. A csimpánzpopulációból, amiket tanulmányoztak, nem egy és nem kettő pusztult el nagy valószínűséggel emberektől származó légúti megbetegedéseket okozó vírusoktól. Csak az elmúlt 15 évben vált világossá, mekkora veszélyt jelentenek az emberek az emberszabásúakra, és csak lassan vezetődtek be a kutatói hétköznapokba a higiénés követelmények, amik az állatok biztonságát szolgálják. Mi itt már mindent megteszünk (a maszk viselésétől kezdve a kakagyűjtésen keresztül a munka és tábori ruhák külön tartásáig, stb), és további szabályok bevezetése is folyamatban van.
A Salonga-kalandok folytatódik A következő bejegyzésben: Megint darazsak A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja. |