Összerakták az ősi tengerek húszcentis, rettegett csúcsragadozóját

Mintegy 500-540 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti kambrium időszakban a Hurdia nevű ízeltlábú és közeli rokonai uralták a tengereket. A többi, akkoriban létező élőlénynél nagyobbra nőttek - elérték a 20 centiméteres hosszúságot is -, és mohó ragadozóként számos kisebb kortársukat terrorizálták. Több száz, részben újonnan gyűjtött maradványuk vizsgálata alapján a kutatók végre világos képet alkothattak arról, hogy festett ez az állat.

Az új és pontosabb rekonstrukció alapján pontosították a Hurdia helyét az úgynevezett Anomalocarididák törzsfáján. Ez a viszonylag nagy testméretű, fogazott szájú ragadozókból álló csoport méltán érdemelte ki a tudományos-ismeretterjesztő irodalomban "a kambrium időszak T. rex-e" nevet.

Az ősmaradvány-töredékek, amelyekből most sikerült összerakni az egykori ragadozót, a híres Burgess-palából származnak, amelynek anyaga mintegy 505 millió évvel ezelőtt rakódott le. A kanadai Brit Kolumbia területén található rétegsor az ENSZ Világörökség lelőhelyei közé tartozik.

Bár a Hurdia a leggyakoribb Anomalocaridida a Burgess-palában, jelentőségének számos aspektusa eddig nem volt világos a korai ízeltlábúak evolúciójában. Ennek az volt az oka, hogy a bonyolult felépítésű állat különböző, töredékes állapotban megmaradt testrészeit tévesen azonosították, és legalább nyolc különböző nemzetséghez sorolták őket.

Egy Hurdia teljes maradványa a Royal Ontario Museumban

A kép nagyobb méretben

A Hurdia victoria fajt eredetileg 1912-ben írták le, egy rákszerű állat maradványaként. Most az Uppsala Egyetem kutatói Allison C. Daley vezetésével, valamint kanadai és brit kollégáik kimutatták, hogy az akkor leírt fosszília mindössze egy kis részét képviseli egy komplex felépítésű és figyelemreméltó megjelenésű állatnak, amely fontos történetet mesél el nekünk a legnagyobb ma élő állatcsoport, az ízeltlábúak korai evolúciójáról.

A Hurdia victoria rekonstrukciója

A kép nagyobb méretben

Csaknem száz évvel ezelőtt nem vették észre, hogy az állat egyéb testrészei is megvannak a gyűjteményekben, és medúzaként, tengeri uborkaként, más ízeltlábúként írták le őket. Az 1990-es évektől szervezett gyűjtőexpedíciók azonban a több száz új töredék mellett egyre teljesebb példányokra bukkantak. Végül kiderült, hogy a legjobb megtartású példány már régóta a washingtoni Smithsonian Intézet Természettudományi Múzeumának a gyűjteményében hever. Ezt először az 1970-es években csak ízeltlábúként, majd később a híres ragadozó, az Anomalocaris (lásd a legfelső képen) szokatlan megjelenésű példányaként azonosították.

Burgess-pala

Forrás: Wikipedia Commons

A világhírű kanadai lelőhelyet véletlenül fedezte fel Charles Walcott amerikai paleontológus, amikor 1909-ben átkelt a Sziklás-hegység egyik hegygerincén. A terület egykori élővilágát 530 millió évvel ezelőtt tenger alatti iszapcsuszamlás temette be hirtelen. Az oxigénszegény környezetben a lágy részek elrohadása nagyon lassan megy végbe, így volt idő ezek lenyomatának a fosszilizálódására. Emiatt az agyagpalában a megkövült szilárd vázak mellett épségben megmaradtak a lágy részek lenyomatai is. A kövületek között mintegy 40 különböző ízeltlábút fedeztek fel, s emellett gyakoriak a tüskésbőrűek, a szivacsok és a férgek. Kisebb példányszámban fordulnak elő a pörgekarúak a puhatestűek és a gerinchúros lándzsahalak.

A Hurdia új leírása igazolta, hogy valóban az Anomalocaris rokona volt. Ahhoz hasonlóan szelvényezett testtel, egy pár tüskés karommal és számos fogat tartalmazó kör alakú állkapocs-szerkezettel rendelkezett. Abban azonban különbözik az Anomalocaristól, hogy egy nagy méretű, három részből álló páncélt viselt, amelynek elöl, az állat fejénél egy hosszú nyúlványa volt. Ehhez hasonló szerkezetet eddig még nem láttak a kutatók egyetlen fosszilis vagy élő ízeltlábúnál sem, így érthető módon egyelőre rejtély övezi a funkcióját. Számos állatnál a héj vagy a páncél a test lágyrészeinek a védelmére szolgál (gondoljunk például a rákokra). A Hurdia esetében azonban ez a szerkezet üres, és nem borítja vagy védi a lágytest egyetlen részét sem. A bizarr megjelenésű frontális páncél az eddigi ismeretek szerint egyedi az Anomalocarididák között.

A Burgess-palából előkerült, legjobb állapotban megőrződött Hurdia victoria-maradvány, amelyet Charles Walcott fedezett fel közel száz éve, ám csak nemrégiben azonosították

A kép nagyobb méretben

Mind a Hurdia, mind az Anomalocaris annak az evolúciós vonalnak a korai képviselői, amely végül a jól ismert ízeltlábúakhoz vezetett: a legnagyobb ma élő állatcsoporthoz, melynek tagjai többek között a rovarok, a rákok, a pókok vagy a százlábúak. A Hurdia néhány példányán a kopoltyúk is olyan tökéletes részletességgel őrződtek meg, ami bármely ismert ősmaradvánnyal összehasonlítva páratlan. A kopoltyúk egyébként viszonylag nagy felületet foglaltak el, ami nem is meglepő, hiszen el kellett látniuk oxigénnel a nagy termetű, aktívan úszó állatot. A kiváló megtartású kopoltyúk bepillantást engednek az ízeltlábúak végtagjainak és légzőszerveinek a kialakulásába is.

Forrás: Science, AAAS