Csontoshalak - megismétlődhet a földtörténet egyik nagy fajkihalása

Megismétlődhet a földtörténet egyik tömeges kihalása. A nagy méret és a gyors harapás volt a csontoshalak végzete 65 millió évvel ezelőtt, és ma is ugyanezek a haltípusok a leginkább veszélyeztetettek - mutattak rá amerikai kutatók.

Amikor egy aszteroida becsapódott a Föld felszínébe a kréta időszak végén (65 millió évvel ezelőtt), a légkörbe kerülő hatalmas mennyiségű por, korom és füst szinte teljesen leállította a fotoszintézist, mind a szárazföldeken, mind a tengerekben. Ez alapjaiban rengette meg a különböző táplálkozási láncokat, ami növény és állatfajok ezreinek a kihalásához vezetett. A kutatók szerint ebben az időben a ragadozó halak nagyobb valószínűséggel kerültek a kihalásra ítélt fajok közé, mivel ezeknek a populációi lassan növekedtek, nagyobb területen éltek, tovább tartott a felnőttkor elérése, ráadásul bizonytalan helyet foglaltak el a táplálkozási lánc tetején.

A Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban megjelent új tanulmány szerint ma is a krétakor végi fajokhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkező, hasonló ökológiai helyzetű, nagy méretű ragadozó csontoshalak - például a tonhalak és a kardhalak - képesek a legnehezebben újra erőre kapni, amikor a túlhalászás miatt nagyon megfogyatkozik a számuk. A Chicagói Egyetem kutatói szerint ugyanaz történik ezekkel halfajokkal, mint a kréta időszak végén: a leginkább veszélyeztetett fajok következetesen a nagytermetű ragadozókhoz tartoznak. A ma élő halak vizsgálata azt mutatja, hogy a nagy testméret nagy méretű prédaállatokra és a populáció növekedésének alacsony sebességére utal. A gyorsan záródó állkapcsok pedig a gyors és menekülés közben kitérő mozgást végző prédaállatok elkapásához való alkalmazkodást jeleznek.

A heringek - a képen az eocén korú utahi Green River Formációból származó fosszilis heringek láthatók - azon kistermetű csontoshalfajok közé tartoznak, amelyek túlélték a krétakor végi tömeges fajkihalást

A feltételezés teszteléséhez a paleontológusok megmérték a késő-kréta korban élt 249 halnemzetség testméretét és állkapcsaik méretét. Ezt azért tudták elvégezni, mert a többi gerincessel szemben - amelyeknek többnyire szétszóródva és izolált állapotban fordulnak elő a csontjaik - a halak esetében gyakrabban maradnak meg teljes, összefüggő csontvázak vagy lenyomatok. A kapott eredményeket adatbázisban összesítették, majd számszerűen is meghatározták az összefüggést a testméret, az állkapocs működése és a halak sebezhetősége között a kréta-végi kihalás során. Eredményeik igazolták a feltételezést.

A kép baloldalán látható fosszilis hal nem áll közeli rokonságban a mai kardhalakkal (jobboldali kép). Ennek ellenére a ma élő kardhalak teste és mérete igen hasonló a 65 millió évvel ezelőtt kihalt fajéhoz, és úgy tűnik, mindkettő hasonló okból került a kihalás szélére: nagytestű tengeri ragadozók

A dolog pikantériája, hogy a ma élő gyors harapású nagy halak közvetlenül a kréta-végi kihalás után jelentek meg, nyilvánvalóan a tömeges kihalás áldozatai miatt szabaddá váló ökológiai szerepek betöltésére. Annak ellenére, hogy közeli rokoni kapcsolat nincs a két halcsoport között, a sorsuk végül mégis hasonló lehet.