Csapatos élet - veszprémi eredmény az amerikai tudományos akadémia lapjában

A csapatos életnek jól ismertek az előnyei az állatok között. Nagyobb az egyedek esélye, hogy elkerüljék a ragadozók támadását és sikeresebbek a táplálékgyűjtésben is. Az amerikai tudományos akadémia neves folyóirata (PNAS) e heti számában két magyar kutató eredményeiről számol be, akik házi verebek különböző nagyságú csoportjaival kísérleteztek, hogy megállapítsák, a problémamegoldásban is előnyt jelent-e a nagyobb csoportméret.

Liker András és Bókony Veronika, a veszprémi Pannon Egyetem Limnológia Tanszékének kutatói szerint mostanáig viszonylag kevés vizsgálat foglalkozott a csapatos élet problémamegoldásra gyakorolt hatásaival. Pedig úgy tűnik, hogy a csoportban élő állatok hatékonyabban képesek megbirkózni a szokatlan helyzetekkel. Ennek az az oka, hogy a csoportban rendszerint akad egy tapasztaltabb vagy "újító hajlamú" egyed, amely segíthet megtalálni a megoldást.

Korábban ilyen újításokat figyeltek meg például a japán makákók (Macaca fuscata) csoportjaiban. A majmok egyes csoportjai például rájöttek, hogy a téli hideget remekül átvészelhetik a 43 Celsius-fokos hévizek közelében. Ezt a viselkedést először 1963-ban figyelték meg, amikor egy fiatal nőstény, Mukubili begázolt a Nagano-hegység egyik hőforrásába, hogy kiszedje a gondozók által bedobált szójababot. Később egyre több időt töltött a meleg vízben, és hamarosan több nőstény és a kölykök is követték. Végül a hímek is csatlakoztak a fürdőzőkhöz. A makákók másik neves újítása a Koshimában élő csoport féléves nősténye, Imo nevéhez fűződik. Imo rájött, hogy a táplálékul szolgáló édesburgonya sokkal kellemesebb ízű, ha tengervízbe mártogatva "megsózza". Nemsokára a csoport többi tagja is utánozni kezdte. Imo egyfajta "lángész" lehetett a majmok között, ugyanis arra is ő jött rá, hogy úgy juthat szennyeződésmentes ennivalóhoz, ha a gabonaszemekből és a hozzá keveredő homokból golyót gyúr, majd ezt vízbe dobja. Ekkor a homok lesüllyed, és könnyen ki lehet halászni a felszínen lebegő magvakat.

A magyar kutatók házi verebek (Passer domesticus) csoportban mutatott találékonyságát vizsgálták. A kísérletekhez vadon befogott madarakat használtak, amelyeket kicsi (2 egyedből álló) és nagy (6 egyedből álló) csoportokra osztottak. Ezután az állatoknak a megszokott etetőből kellett addig szokatlan módon (egy tető fölemelésével) ennivalóhoz jutniuk.

A kutatók szoros összefüggést találtak a csoportméret és a problémamegoldás hatékonysága között. A nagy csoportok verebeinél 4-szer több és 11-szer gyorsabb tetőnyitást tapasztaltak, mint a kisebb csoportok madarainál, ami a nagy csoportok összes tagja számára előnyt jelentett, mivel gyorsabban (átlagosan 7-szer hamarabb) jutottak táplálékhoz, mint a kétfős csoportok tagjai. A csoportmérettől függetlenül a városi verebek sikeresebbek voltak, mint vidéki társaik. Ez nyilván annak köszönhető, hogy a városi madaraknak több kihívással kell megbirkózniuk, mint vidéken élő fajtársaiknak.

A nagy csoportok aránytalanul nagyobb sikere nem csupán a több próbálkozásnak köszönhető, hanem a problémamegoldás nagyobb hatékonyságának is (a sikeres madarak 3-szor nagyobb arányának). A madarak viselkedésének elemzése arra utal, hogy ez a siker nem magyarázható sem azzal, hogy nagy csoportban az egyedeknek kevesebb figyelmet kell szentelni a ragadozóknak, sem azzal, hogy a nagy csoportban kisebb az új dolgokkal szembeni ellenállás. Ezzel szemben a nagyobb csoportok sokszínűbbek, különböző mértékben tapasztalt és gyakorlott egyedekből állhatnak, ami növelheti annak esélyét, hogy a csoport valamelyik tagja megoldja a feladatot.

A problémamegoldás fokozott sikere valószínűleg elősegíti a csoportos életmód elterjedését az állatok között. Ahhoz is hozzájárulhat, hogy az állatok gyorsan alkalmazkodjanak a változó környezetben kialakuló új helyzetekhez.

Az eredményekről Dr. Liker Andrást, a Pannon Egyetem docensét kérdeztük.

A könnyű hozzáférhetősége mellett volt-e más oka is, hogy a házi verebet választották kísérleti alanyul?
A házi verebek több okból is ideális alanyok voltak a vizsgálatra. Először is ez az egyik legszociálisabb madárfaj, amely kolóniákban fészkel, ősztől tavaszig pedig kisebb-nagyobb csapatokban tartózkodik. A csapatokban a madarak együtt táplálkoznak, közös pihenőhelyeket használnak. Másrészt az ember közelében élő verebek gyakran kerülhetnek számukra új kihívást jelentő helyzetekbe, amikor fontos lehet az új viselkedési megoldások "felfedezése". A korábbi vizsgálatok is arra utaltak, hogy a fajnál gyakoriak például a táplálkozási innovációk, ami a mi vizsgálatunk fő kérdése volt.

Minek alapján történt a legkisebb és a legnagyobb csoportméret meghatározása?
Olyan csoportméreteket választottunk, amelyek jellemzőek a vadon táplálkozó verebekre, és kísérletes körülmények között is kivitelezhetővé tették a vizsgálatot, azaz nem kellett hozzá nagyon sok madarat fogságban tartanunk. A minimális "csapat" két egyedből állt - a verebek a természetben is gyakran mozognak párosával, és így tartva a fogságot is jól viselték. A nagyobb, hat madárból álló csapatokban pedig már jó eséllyel voltak különböző korú, eltérő tapasztalatokkal rendelkező egyedek, ami - feltételezésünk szerint - fontos lehet a csapatok innovatív problémamegoldásában.

Tervezik-e más csapatos madarakkal, illetve esetleg emlősökkel a kísérlet megismétlését?
Csoportunk elsősorban házi verebekkel dolgozik - ennek az az előnye, hogy jól ismerjük a faj biológiáját, valamint a kísérletekhez szükséges feltételeket - például a tartási körülményeket, a madarakkal elvégeztethető feladatokat és így tovább. A kutatás következő lépésében érdekes lenne tovább vizsgálni, hogy ténylegesen a nagyobb csapatok összetételében feltételezett nagyobb változatosság áll-e eredményeink hátterében. Jelenleg elég sok kutatás folyik például az állati személyiséggel kapcsolatban: vannak gyorsan és lassan reagáló, bátrabb és félénkebb, különböző sikerrel tanuló egyedek egy adott faj egyetlen populációján belül - ahogy ezt az embereknél is tapasztaljuk. A csoportok összetételének kísérletes változtatásával vizsgálni lehet, hogy az egyedek közötti változatosság hogyan teszi sikeresebbé a nagyobb csapatokat a problémamegoldásban. Reméljük, hogy a mostani eredményeink más kutatókat is ösztönözni fognak a kérdés alaposabb vizsgálatára, és más állatfajokkal is végeznek majd hasonló kutatásokat.