A szódabikarbónától a hőszivattyúig: 365 környezettudatos tipp. Új sorozat az [origo]-n
Napjainkban több mint 50 millió tonna pikkelyes haszonállat él összezsúfolva, hormonokkal és antibiotikumokkal kezelve tenyésztelepeken, arra várva, hogy kitermelése után megkezdje hosszú útját a Föld körül, amíg a világ másik felén tányérra nem kerül. A haltenyésztés a világ leggyorsabban fejlődő élelmiszeripari ágazatává vált.
Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) adatai szerint az 1970-es években a világon forgalomba hozott összes halhús 6 százaléka származott tenyészetekből, 2006-ra viszont ez az arány 50 százalék fölé növekedett. A trend pedig töretlen, mivel az óceánokból egyszerűen nem fogható ki annyi hal, amennyi a folyamatosan növekedő igényeket fedezni tudná. Mértékadó becslések szerint a Föld lakossága 2030-ra eléri a 8 milliárd főt. Ha a mai, átlagosan 17 kg/fő/év-es halfogyasztással számolunk, húsz éven belül további 29 millió tonna halhúst kell előállítani évente, miközben a világtengerek halpopulációinak egyharmada jelentős mértékben túlhalászott, azaz az összeomlás szélén áll.
A helyzet megoldása a haltenyésztési technológiák fejlesztése lehet, de eközben a fogyasztói szokásokat is meg kellene változtatni. A legnépszerűbb és legértékesebb lazac és tőkehal ugyanis ragadozó, azaz táplálkozásukkal az amúgy is jelentős nyomás alatt álló halpopulációkat terhelik. A jövőt például a mindenevő nílusi tilápia (Oreochromis niloticus) jelentheti, a gyorsan növekedő és igénytelen faj egyre keresettebb terméknek számít a piacon is.
Ma a hagyományos eljárásokkal dolgozó halfarmok jellemzően békés vidéki környezetben találhatóak, mindössze néhány összekapcsolt medencéből állnak, amelyekben ha az állomány elér egy bizonyos méretet, továbbítják őket a következő medencébe. Egy ilyen, hagyományosan működő halfarmon a környezeti konfliktus legfeljebb a vidrák és a halfogyasztó madarak (kormoránok, gémek) elleni küzdelmet jelenti. A hozam és a nyereség azonban modernizációval, azaz az állatorvostudomány, a genetika és az ökológia eredményeinek egyidejű alkalmazásával jelentősen növelhető. A tudományos megközelítés növelheti a hasznot, de emellett számos új problémát is generál.
Egy modern, iparosított halfarmhoz óriási szárazföldi tartálygyűjtemény vagy éppen tengeralatti ketrecek mérföldes láncolata tartozik. A környezeti hatások ennek megfelelően exponenciálisan nőnek. A délkelet-ázsiai ráktenyészetek dinamikus fejlődése miatt például a Fülöp-szigeteken a mangrovemocsarak kétharmadát (109 ezer hektárt) irtották ki az 1970-es évek óta. A halfarmokon nagy mennyiségben felhasznált tápanyagok jelentős nitrogén- és foszforterhelést okoznak a környező vizekben, ami algavirágzáshoz, majd az algák pusztulása után oxigénhiányhoz vezet.
A haltenyésztés végső soron nem tudja teljesen kiváltani a vadon fogott halmennyiséget, hiszen számos tenyésztett fajt halhússal és halolajjal kell táplálni. 2006-ban az iparág a világ halhústermelésének 56%-át, halolajtermelésének pedig 87%-kát használta fel. A legnagyobb tömegben tenyészett hét halfaj közül ugyan öt mindenevő pontyféle, amelyek a legkevésbé igénylik a halhús-táplálékot, a fejlett világ polgárai között viszont a pontyhús nem túl népszerű.
Nílusi tilápia - az olcsó megoldás
A gazdaságos és a kedvencek
A lista 8. helyezettje a nílusi tilápia (Oreochromis niloticus) egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. A 80-as évekig a haltenyésztők szinte nem is hallottak róla, mára viszont - nem kis részben az időközben bevezetett hibridizációs technológiáknak és hormonkezeléseknek köszönhetően- a tilápiahús termelése az évenkénti 2 millió tonnára nőtt. Sokan vízi csirkének is gúnyolják rendkívül gyors fejlődése és kitűnő táplálékhasznosítása miatt. Sem a táplálék, sem az élőhely tekintetében nem túl válogatós, félsós vizekben is remekül érzi magát, ráadásul a tápláléklánc alsó régiójában helyezkedik el, így kicsi a veszélye annak, hogy nehézfémek (például higany, molibdén) halmozódnának fel benne, ami ragadozó fajoknál nem elhanyagolható veszély. Húsa lágy, enyhe ízű, nem túl szálkás, így napjainkra a haltenyésztők kedvenc állatává vált.
A tilápia növekvő népszerűsége és viszonylagos olcsósága ellenére a nyugati országokban továbbra is a ragadozók a favoritok: a lazac, tonhal, tengeri sügér és társaik jóval magasabb áron adhatók el, így a halfarmokon továbbra is nagy tömegben tenyésztik őket. Szerencsére néhány tengeri ragadozó növényi táplálékon is jól nevelhető, a lazac például akár 25% szóját tartalmazó táplálékon is megnő, ha a megfelelő időpontokban halhús és halolaj kiegészítést is kap. A szójával etetett lazacok húsában viszont jelentősen csökken a táplálkozás-élettanilag előnyös omega3-zsírsavak mennyisége, ami a lazachús népszerűségének egyik fő oszlopa. A megoldás a géntechnológia lehet, hiszen a génmódosított lazacok szóján is remekül elélnek és az omega3-zsírsavak mennyisége is megfelelően magas a húsukban. A géntechnológia ellenzői szerint viszont az ilyen halaknak már nem sok közük van ez eredeti lazachoz, a génmódosított példányok pedig könnyen kiszabadulhatnak a halfarmokról, ami komolyan veszélyeztetheti a vad lazacpopulációkat.
Tonhal - túl népszerű
A jövő
Szakértők szerint a haltenyésztési technológia a jövőben két irányban haladhat. Az egyik tábor a szárazföldi, zárt rendszerű, recirkulált tartályokban folyó tenyésztés mellett áll ki, amely során a halak fejlődése folyamatos kontroll alatt tartható, a káros környezeti hatások pedig minimálisak. Ez a technológia előnyei mellett komoly fejlesztéseket igényel, azaz jelentős költségekkel jár.
A haltenyésztők másik fele inkább a nyílt-tengeri halfarmokat preferálja. A jelenlegi, partközelben elhelyezett víz alatti ketrecrendszerrel rendelkező halfarmok folyamatos konfliktusban állnak a vízi sportok kedvelőivel, a horgászokkal, hajósokkal, ráadásul a partközeli vizeken a törvényi szabályozás is igen bonyolult. A nyílt óceánon hatalmas terület állna rendelkezésre, ám itt is óriási költségekkel járna az óceáni hullámzásnak és viharoknak ellenálló új technológia kidolgozása.
Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a vadon élő halpopulációk kimerülése miatt a nyílt-tengeri halászat helyett mindenképpen a haltenyésztésé a jövő. Az, hogy melyik technológia tesz szert előnyre, vagy hogy mindkettő alkalmazásra kerül-e, a közeljövőben derül ki. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy 2030-ra a tányérunkra kerülő halnak már szinte semmi köze sem lesz a halászathoz, az óceánhoz, sőt valószínűleg ősei génállományához sem.
Halak és egészség Nógrádi Katalin dietetikus az [origo]-nak elmondta: a halételek és halkészítmények rendszeres fogyasztása főleg a tengerparti országokra jellemző. Magyarországon az utóbbi időben valamelyest nőtt a fogyasztás (évi 3,7 kg/fő), ami még mindig messze elmarad a kívánatos mennyiségtől. A halak teljes értékű fehérjéi könnyen emészthetőek, zsírsavösszetételük értékes telítetlen zsírsavakból áll. Nagyobb mennyiségben találhatók bennük zsíroldékony és vízoldékony vitaminok, és kiemelkedő az ásványianyag-tartalmuk (a tengeri halakban jód is van). A hidegtengeri halak legértékesebb tápanyagai a többszörösen telítetlen omega-3-zsírsavak, melyek a halak húsában, illetve olajában találhatóak meg nagyobb mennyiségben (a busában is kimutatható kisebb mennyiségben). Az édesvízi halak nem tartalmaznak omega-3-zsírsavakat, amelyeknek nagy szerepe van a szív- és érrendszeri és más betegségek megelőzésében, illetve kezelésében. Tudni kell azonban, hogy a halfajok tápanyag-összetételét és ezzel összefüggésben a betegségek megelőzésében játszott szerepét nagymértékben befolyásolja a hal kora, tápláléka és az, hogy milyen környezetben élt, illetve hol tenyésztették. |